Gondolatok a halálról
Azt kérdezted tőlem,
drága gyöngyöm,
kicsiny kis unokám,
hogy mit gondolok én
a halálról...
váratlanul jött a
kérdés,
és én hirtelen nem is
tudtam,
mit is válaszolhatok,
milyen szavak azok,
amikkel igazat
mondok,
de most, hogy veled
beszélgettem,
(a távolság miatt
csak gondolatban)
elmondtam, hogyan is
gondolom,
most leírom, hátha
egyszer olvasod,
tudod, a halál
az nagyon fáj,
no nem annak, aki
elment, ő, aki elment,
sokszor
megkönnyebbül,
hogy a terhet leveti
magáról,
a fájdalmat,
a gyógyíthatatlan
betegséget,
az öregkort,
aki itt marad, annak
fáj,
leginkább a hiány,
amit okoz a
legyőzhetetlen a távolság,
de ahogy az idő
múlik,
az emlékek
halványulnak,
könnyebb lesz minden
nappal…
de nem így azoknak,
akik nagyon,
egészen különleges
módon szeretik egymást,
ott az idő sem
gyógyít,
az a fájdalom
elviselhetetlen lenne,
ha valami mégis nem
segítene, de hidd el, segít,
mert soha sem
távolodnak egymástól el azok,
akik szeretik egymást
nagyon,
aki itt marad,
akaratlanul is mesél,
elmeséli minden
örömét, minden bánatát,
csak úgy gondolatban
az eltávozottnak,
aki talán nincs is
olyan messze,
hogyan is lenne távol
attól a lénytől, akit nagyon szeret,
aki őmiatta érez
kibírhatatlan fájdalmat,
mikor meséli az ember
a napjait, merre járt,
mit csinált, minek
örült, mi fájt,
akkor úgy érzi, hogy
a másik, valami titokzatos erő által
hallja, és valahogy
segít megkönnyíteni a fájó lelket,
így kell ennek lenni,
hiszen az ember a lelkében
a távolság ellenére,
ott érzi azt a másikat,
ha pedig érzi, ott is
van, egészen biztosan,
és ott van éjjel is
az álmokban,
leül az ágy szélére,
és fogja a kezét,
betakarja, ha
kitakarózna,
érzi az ember a
másikat, mintha ott lenne,
mintha betakarna,
mintha meghallgatna,
mintha vigasztalna,
de talán valóban ott van,
hiszen hogyan is
hagynák magukra a fájdalomban,
a legnagyobb
szükségben
azok, akik szeretik
egymást mindennél jobban.
2011. márc. 12.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése