2018. január 6., szombat

A barátság



A barátság


„A barátság az égvilágon semmit nem követel, kivéve egyvalamit: őszinteséget.
Csak ezt az egyet, de ez nem kevés.”
(Ingmar Bergman)

Sokat, sokszor gondolkodom egy-egy adott dolgon, egy-egy adott helyzeten. Próbálok nagyon sok mindenre magyarázatot keresni, találni a megtörténtekre.
Az utóbbi időben sokat gondolkodom a barátságról. A barátságról, amit úgy éreztem mindezidáig, hogy érdeknélküli.  Mert számomra igazán az. Egy igaz barátot nem könnyű találni. Egy igaz barátot hittem, hogy halálomig mellettem áll és fogjuk egymás kezét. Egy igaznak hitt barátban csalódtam, aki lassan, csendesen maradt el. Eleinte a mellőzöttséget érzed, majd egyre távolabb kerül minden. Számomra a barátság szent. Nagyon nehezen engedek magamhoz közel bárkit is. A barátságnak számomra vannak mélységei. Szakaszai. Eléggé magamba zárkózó vagyok, a titkaimat sem osztom meg szívesen, mert mindig tartok a csalódásoktól. Mert milyen is a barátság ? Mint egy könnyed szappanbuborék. Lebeg, nem törődik semmivel. Színes, mint a szivárvány, de csak pillanatokra. Pontosan úgy, mint a szivárvány. Mert múlandó, mert ezek a szappanbuborékok szétpukkadnak és elszállnak,  semmivé lesznek. Pontosan ettől félek: hogy a semmi szakad rám. A csalódástól, a fájdalomtól  törékeny létem, a lelkem is szétpukkan. De vajon milyen az a barátság – volt e valaha őszinteség benne, amelyik barátságot egy új érkezte szétpukkassza. Ha az új barátságban többet látunk, többet remélünk – ha a barátságot úgy mérjük, hogy mit kapunk benne. Csak azt hajtjuk, hogy elhagytak bennünket, és nem vesszük észre a magunkban lévő hibát. A barátság: melyik nem követel, csak ad, hogy egymásnak mindig kezet nyújt – de nem úgy, hogy szemére hányva a másiknak, hogy mit adtunk – elfeledkezve időről, távolságról, és csak  szeretettel. Egyszer, ha visszagondolunk az elszállt barátságra, szemünk könnyel telik meg. Visszaemlékszünk a szépre, a jóra, a voltra – azokra a barátokra, akik mindig mellettünk álltak. Tétova volt az irány. A szerető karok mindig féltőn öleltek, ha nem is akartuk észrevenni. Pár léptünket együtt tettük meg. Az utunk egy ideig egy irányba vitt, de egyszer elágazott
Így gondoltam - valamikor én is így gondoltam, hogy ahogyan az én szívemben, bennem él a barátság, talán másokéban is. Persze, jól tudom - minden ember másként érez át érzelmeket, másként értékel sok mindent, mást lát a barátságban is. Bizonytalanság? - valóban az, hiszen a barátság az, amit ugyancsak nem lehet kikövetelni, erőltetni
Olyan számomra, mint a szeretet, mint az őszinte igaz szerelem.
Most sötét felhők árnyékolják a napot, de a pillangó újra szárnyára veszi a végtelent.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése