A barátság
„A barátság az
égvilágon semmit nem követel, kivéve egyvalamit: őszinteséget.
Csak ezt az egyet, de
ez nem kevés.”
(Ingmar Bergman)
Sokat, sokszor
gondolkodom egy-egy adott dolgon, egy-egy adott helyzeten. Próbálok nagyon sok
mindenre magyarázatot keresni, találni a megtörténtekre.
Az utóbbi időben
sokat gondolkodom a barátságról. A barátságról, amit úgy éreztem mindezidáig,
hogy érdeknélküli. Mert számomra igazán
az. Egy igaz barátot nem könnyű találni. Egy igaz barátot hittem, hogy
halálomig mellettem áll és fogjuk egymás kezét. Egy igaznak hitt barátban
csalódtam, aki lassan, csendesen maradt el. Eleinte a mellőzöttséget érzed,
majd egyre távolabb kerül minden. Számomra a barátság szent. Nagyon nehezen
engedek magamhoz közel bárkit is. A barátságnak számomra vannak mélységei.
Szakaszai. Eléggé magamba zárkózó vagyok, a titkaimat sem osztom meg szívesen,
mert mindig tartok a csalódásoktól. Mert milyen is a barátság ? Mint egy
könnyed szappanbuborék. Lebeg, nem törődik semmivel. Színes, mint a szivárvány,
de csak pillanatokra. Pontosan úgy, mint a szivárvány. Mert múlandó, mert ezek
a szappanbuborékok szétpukkadnak és elszállnak, semmivé lesznek. Pontosan ettől félek: hogy a
semmi szakad rám. A csalódástól, a fájdalomtól törékeny létem, a lelkem is szétpukkan. De
vajon milyen az a barátság – volt e valaha őszinteség benne, amelyik barátságot
egy új érkezte szétpukkassza. Ha az új barátságban többet látunk, többet
remélünk – ha a barátságot úgy mérjük, hogy mit kapunk benne. Csak azt hajtjuk,
hogy elhagytak bennünket, és nem vesszük észre a magunkban lévő hibát. A
barátság: melyik nem követel, csak ad, hogy egymásnak mindig kezet nyújt – de
nem úgy, hogy szemére hányva a másiknak, hogy mit adtunk – elfeledkezve időről,
távolságról, és csak szeretettel. Egyszer,
ha visszagondolunk az elszállt barátságra, szemünk könnyel telik meg. Visszaemlékszünk
a szépre, a jóra, a voltra – azokra a barátokra, akik mindig mellettünk álltak.
Tétova volt az irány. A szerető karok mindig féltőn öleltek, ha nem is akartuk
észrevenni. Pár léptünket együtt tettük meg. Az utunk egy ideig egy irányba
vitt, de egyszer elágazott
Így gondoltam -
valamikor én is így gondoltam, hogy ahogyan az én szívemben, bennem él a
barátság, talán másokéban is. Persze, jól tudom - minden ember másként érez át
érzelmeket, másként értékel sok mindent, mást lát a barátságban is. Bizonytalanság?
- valóban az, hiszen a barátság az, amit ugyancsak nem lehet kikövetelni,
erőltetni
Olyan számomra, mint a szeretet, mint az őszinte igaz szerelem.
Olyan számomra, mint a szeretet, mint az őszinte igaz szerelem.
Most sötét felhők
árnyékolják a napot, de a pillangó újra szárnyára veszi a végtelent.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése