Csodát várva
Tudod arra gondoltam,
hogy kezdetben az
ember vár sokat,
a többiektől vár
valami csodát,
de a hosszú
várakozásban rájön talán,
hogy mindenkinek a
legfontosabb
az élete, a sajátja,
és hogy más is a
segítséget várja,
hogy sok a csalódások
áldozata,
hogy a nehéz
dolgokban
más segítségre,
mint saját magára,
nem számíthat,
és ez így a
természetes,
még ha ettől az ember
nagyon is magányos…
aki tudja ezt,
nem vár többé a
másiktól semmit,
akkor nem csalódik,
biztosan …
de akinek szerencséje
van,
arra is rájön,
hogy számára van még
egy picinyke remény,
amivel könnyíthet az
életén,
enyhíthet a magányán
…
persze ahhoz is kell
különleges
szerencsecsillag,
hogy megtalálja azt a
másikat,
akinek az érték pont
az,
amit ő a szerény készletéből
adhat,
és nem valamiféle
hasznosítható,
pénzzé tehető,
(az hamar elkopik,
aztán
megint csak rászáll a
magány)
hanem az, ami másnak
érték,
az őbelőle
kifogyhatatlan,
mint ahogy a
szeretet:
megterem.
2011. november 17.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése