Örök imádságban
A végtelent kutatja
szemem. Keresem benne szemed fényét, karjaid ölelő ágát.
Ha tudnám, merre
tartsak, hova induljak?
Ifjúságom elszállt
messze, gyöngyszemekként gurult szét és tova.
Nyugtalanul, ijedten
élem életem.
A bánat mécsese
mellett magányosan folynak könnyeim.
Siratlak még ma is,
árnyakkal ölelve. Ügyetlen sóhajok hagyják el ajkamat.
Szívembe mar a
fájdalom.
Az éjszakákban
hajnalig virrasztok, míg fáradtan omlok álomországba.
Olykor könny fut
szememből arcomat áztatva. Sírok álmaimban, a szárnyaló időben. Gondolataim
zaklatott hídjai, melyek nem vezetnek sehova.
Magam vagyok az
emlékeimmel, melyek mosolyognak felém s betakarnak selymükkel.
Ki tudja a válaszokat
kérdéseimre?
Ki tudja, hogy milyen
nehéz a szívem?
A gyertyalángba
meredten, könnyesen nézek. A viasz velem együtt könnyezik.
Keringenek bennem és
köröttem az érzések.
Álmaimban repülök
mosolyogva, vagy sírva – hisz ott mindent elérhetek, mi számomra már rég
elérhetetlen.
Úszok az emlékekkel,
az emlékekben.
Csodákban élek úton
útfélen, dallamok, melódiák közt, a Hold fénye mellett,
a csillagok között, a
hajnali fényekkel.
Hozzád, Feléd visz a
szívem, a lelkem
– örök imádságban.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése