Gyöngyházfények
Szeretem az alkonyt,
a bíborszínekben ragyogó égboltot,
mikor a felhők
göndörödő fürtökben rohannak,
sodródnak az azúrkék
égen és szétfoszlanak, mint az álmok;
A ránk hajoló esték
homályát, a gyöngyház fényeket, a rózsák bársony illatát;
a szürkeség után az
ébredő sugarakat; a reggelekben a harmatgyöngy-szemeket;
a kezdődő küzdelmes
életünket a napban;
a ragyogó, éltető
fényeket, napsugarat;
a Föld illatát, az
ébredő természet csodáit; az eső áldását;
a pipacslángokat a
mezőn, a réten, a búzavirág kékségét;
A fák susogását, az
erdő, a víz illatát, a szél finom érintését az arcomon;
A beérett gyümölcsök
aromájának áramlását;
A határtalan
vágyakat, érzéseket, - a szeretetet;
A leszálló éjben
csendesedő szenvedés, a sóhajok belevesznek a homályba, magunkat a végtelenbe
ringatva. Az éj sötétje dereng, madárdal zeng – a pirkadó hajnal mosolyog ránk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése