Wass Albert

Wass Albert

Nyár óta vártam valamire, és nem tudtam, hogy mi az, amire várok. De vártam. Vártam reggel, és vártam este, és vártam éjszaka és mindig, mindig. Aztán tegnap reggel éreztem,
hogy eljött az idő. Felöltöztem ünneplőbe, és följöttem ide a hegyre, mert éreztem, hogy ide kell jönnöm. Hogy azért éltem eddig, hogy ide jöhessek. Érted? És téged találtalak itt... És megértettem, hogy minden azért volt, hogy téged találjalak itt. Azért éltem, egyedül csak azért. És megfeledkeztem arról, ami volt, ami van.
Megborzongott. Hozzásimult. Vacogva, dideregve.
- Hiába. Nem tehettem mást, így kellett legyen. Ugye nem haragszol rám?
- Ugyan - mondta a fiú, és nevetett. De nevetésének hamis csengése volt. Erőltetett volt a nevetése.
A leány szemei végigjárták a barna férfiarcot. Végigtapogatták, végigsimogatták, apróra, mintha minden részletét be akarnák szívni magukba.
- Nem lehetett másként - mondotta halkan -, így kellett legyen. De ha te meghalsz, én is meghalok. Azért éltem, hogy megtaláljalak, s hogy megtaláltalak, meghalunk mind a ketten.
Nem hagylak el többet soha-soha, érted? Soha!
Forró suttogásba fulladt a hangja. Görcsös öleléssel húzta magához, csókjaival mintha a vérét akarta volna kiszívni, csupa lázas szenvedély volt, csupa vad szeretnivágyás...

Furcsa, ahogy az idő az ember fölött tovamegy... Események, emberek, gondolatok jönnek és mennek, érzések hullámzanak az ember lelkén keresztül, aztán egy idő múlva nem marad belőlük semmi. Elkallódnak szerte az életben, mint apró haszontalan holmik a házban. Itt-ott valami leszakad az emberből, valami láthatatlan kis lelki cafat, odaakad egy ajtókilincshez, egy-egy ablakpárkányhoz, rozoga padlóhoz, keskeny sétaúthoz. Az ilyeneket emlékeknek nevezzük, tiszteljük őket hosszabb-rövidebb ideig, aszerint, hogy mekkora bennünk a romantika. Aztán szépen és észrevétlenül végképpen elmaradnak mellőlünk, mint halk szavú régi barátok, vagy mint az élet, aki velünk indult s valahol egyszer lemaradt...