Önmagunkkal találkozni

Önmagunkkal találkozni 

Tudod arra gondoltam,
az ember önmagával

csak útközben találkozhat,

elindul valahonnan,

de nem a saját útján,

mert még nem ismeri a sajátját,

ahhoz, hogy tudja,

merre kellene mennie,

önmagát kellene ismernie,

anélkül a jó irányt nem tudhatja,

olyan ő, mint a pici kutyus,

ki szerető gazdikhoz születik,

akik megtanítják a rendre,

nem a sajátjára,

hanem az ember kitaposott rendjére,

talán épp könyv segítségével tudja meg,

hogy milyennek kell lennie,

hogy milyen a gazdájához hű kutya,

és ha szeretik,

ha ő is megszereti a kenyéradóját,

családtaggá válik,

és mert a szeretet kötelez,

hűséges lesz mindenkihez,

aki őt befogadta, aki őt felnevelte,

aki a biztonságát megteremtette,

vidám farkcsóválással jelzi,

nagyon jó ez így neki,

nem tudja, honnan is tudná,

hogy olyan ő, mint a madár,

aki nem is hallott még a repülésről,

az embert is megtanítják a rendre,
őt is háziasítják,

vagy elfogadja, vagy fellázad ellene,

de mindegy is, mert egyik se önmaga,

se a hűséges, se a hűtelen,

az úton megy, nem is sejti közben,

hogy csak egy tömegekkel teli

hosszú folyosón,

egy szűk csőben halad,

talán a világnak egy barlangjában,

azt hiszi, ez már az élet,

pedig csak az élet előszobája,

ebben a folyosóban sok minden van,

de még nincsen ott önmaga,

ő csak egy a sok közül,

aki nem lóg ki a sorból,

vagy aki kilóg,

(az is csak egy másik folyosó)

de talán elérkezik egy olyan szakaszhoz,

ahol egy-egy madarat szabadon engednek,

és ha ő lesz az, akkor a hűség

nem a rendnek lesz a része,

nem is valaki máshoz,

vagy valamihez lesz hűséges,

hanem a megtalált önmagához,

akkor az olyan madár,

kinek szárnya van,

szárnyalni fog,
ha épp repülni van kedve.

2009. május 08.