A lélek elveszett tud lenni

A lélek elveszett tud lenni

Tudod arra gondoltam,

hogy a lélek is

csak olyan elveszett tud lenni,

mint az ember

egyedül a hatalmas viharban,

talán pont egy ismeretlen sötét erdő közepén,

ahol nem talál biztonságot nyújtó menedékre,

ha lát is messziről egy házat,

ahol még világit az éjszakai lámpa,

mire odaér, az is kialszik,

a kopogtatásra,

a dörömbölésre senki nem felel,

és az eső csak szakad,

a villámok cikáznak az égen,

a fák hajladoznak,

az állatok is mind menedékbe bújnak,

de neki sehol sincsen védelme,

nincs védett helye a megbolydult világban,

olyankor minden kilátástalan,

mikor az orra előtt bezárul minden,

mikor az ember

nem ad az embernek menedéket,

de ha végre eljut egy olyan helyre,

ahol az addig sötét házban

ajtó nyílik a kopogtatásra,

ahol az éjszakai óra ellenére

kedvesen betessékelik,

akkor már nem számít, mi volt addig,

a meleg szobáért, a megnyugtató szóért,

a forró teáért elfelejtkezik arról,

hány helyen reteszelték be bizalmatlanul az ajtót,

hogy bőrig ázott,

hogy iszonyatosan félt a villámtól,

így lehet a lélek is,

ő is nehezen talál olyan helyre,

ahol megszárítkozhat,

megnyugodhat

ebben a nyugtalan világban

neki a vihar ellen, a rossz ellen

nem más kell, mint egy másik lélek,

aki befogadja, aki elveszettségében

magához öleli bánatában,

aki azt mondja, de jó, hogy idetaláltál,

millió éve, hogy téged kereslek,

s akkor tudhatja az a lélek,

máshova azért nem engedték be,

mert máshol mindenhol csak idegen,

de most hazaérkezett,

ahol nem csak egy vendég,

aki megpihen, és továbbmegy,

most az örök otthonát találta meg.

2009. május 07.