Gyöngyöződik a
végtelen
Zuhog az eső
Villámok cikáznak az
égbolton
Dübörögnek a dobok,
A vad szél felhőket
sodor
Kékes fény villódzik
Rémisztő hangok
ékelik a tájat
Darabolják a szikrák
a horizontot
Félve, rettegve
figyelem
Gyöngyöződik a
végtelen
Kövek nehezednek fájó
szívemen
*
Heves eső mossa a
kertet. Borongósan, szomorkásan bámulok ki az ablakon, a vizes szürkeségbe. Ez
a nedvesség csontjaimig hatol A fájdalomtól kedvetlenül, szomorúan nézek
kifelé. Hamar esteledik is, talán az eső, a párás idő miatt. Sötét felhők
gomolyognak az égen. Mennydörgés – nagy robajjal, cikázó villámok hasítják át a
horizontot. Közben az ablakon át figyelem az eresz alatt éktelen ricsajjal
csivitelő verebeket, az eső elől oda bújva, nagy szárnyrázással. Szomorú
vagyok. Bárcsak szárnyalhatnék én is, elrepülhetnék a madarakkal. Szenvedek.
Fáj minden mozdulat, fáj az egész életem. Mindig szerettem a szabadban lenni, a
természetet, az életet figyelni. A csodákat kerestem mindenben, amit csakis a
természet adhat, mutathat meg. Álmodoztam a horizont alatt, szárnyaltam
gondolatban a madarakkal, a felhőkkel. 87 óta tolókocsiban élek, de a természet
szépségeinek csodálatában mindez nem akadályozott. A kor előrehaladtával
mozgásom egyre nehézkesebbé vált. A természet szeretete nyitotta fel szemeimet
arra, hogy milyen csodák és rejtélyek vannak és megtanított nagyon sok
mindenre.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése