Az út elején ...

Az út elején ...

Tudod arra gondoltam,
az út elején, mikor még
nem lehet érzékelni a végét,
(talán, mert a kacskaringó annyi)
azt a gyakorlatlan utazó
végtelen hosszúnak képzeli,
annyi mindenre van még idő,
ráér a hozott kincseket
kamatoztatni később...
sorra hagyja maga mögött
a nem kézzel foghatóakat,
azokat,
amikkel útja során is
gyakran találkozik:
majd úgyis lesz következő,
majd akkor talán
az ideje is lesz több,
menni kell előre,
annyi mindent kell még tennie...
cipeli magával a sok sok értéktelent,
az igazinak helyet, időt nem hagyva,
majd egyszer valamikor, úgy gondolja...
amikor pedig az út végét megpillantja,
amikor már hiába is próbál előre nézni,
(arra vaksi szemmel semmit sem látni)
akkor muszáj visszatekinteni,
visszatekintve észre akkor veszi,
hogy onnan nézve
az egész mennyire nyúlfarknyi,
s hogy az egésznek nem a hossza,
annál sokkal fontosabb,
hogy mekkorát volt képes
az úton kikövezni értékkel...
ott már csak a valódit látja,
és azt, hogy az út során
belőle mennyit kamatoztatott,
mennyi veszett kárba,
mennyi mellett ment el figyelmetlen,
talán egyedül csak azt sajnálja.

2015. február 26.