Novemberi melankólia
Az égboltra vörös baldachint fest az
alkonyat
A csend zenél, mintha hárfa húrja szólna
Szívem álmodozóan pihen
Halk melankólia szállt rám szelíden
Ablakomnál hajladozik a vén tuja
Most susogón az őszi szél ringatja
Jó merengve nézni táncoló ágait
Míg a horizontra az este árnya kúszik
A távolból tompa harangszó zeng
Szürkeség fonja be a novemberi estet.
*
Még nincs vége az
évnek, hisz az őszi mezőkön élik életüket az állatok, még virítanak itt-ott az
őszi virágok. Lélegzik a Föld, a nyirkos erdőkben még gomba szedhető. Eleven az
élet. Hirtelen száll le az alkony, korán fényt gyújtunk. Csend borul a világra,
vége a hosszabb nappaloknak. Sötét az ősz. Parázslanak még az ősz utolsó
színei. A csipkebogyók bíbora dércsípte színeivel, a különböző színű bogyók, a
gesztenyefalombok és maga a gesztenye kirepedve, - a fenyők sárgája, vagy a
fűzek sárgás levélkéi, de leginkább az otthonokból, az ablakok mögül áradó
meleg, a fény.
Nyugovóra tér a
természet. Úgy tesz, mint az ember – húzza, halassza az időt és mielőtt
pihenőre tér, emlékezik és reménykedik, az eljövendőt tervezi, építi fel.
Rövidülnek a napok,
megtérünk a természettel együtt a jövő tavasz elé. Álmaink is finomabban,
ráérősebben simogatnak, meghittebbek. Új erőt önt belénk, gyengéden öleli a
betegeket. Minden állat megtalálja meleg vackát a tél elől.
*
Az emlékezés, a
halottak, a könyvek hónapja.
A halottak napja
határkő a meghaltak lelkeinek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése