Öregkorra elégedetten ...
Tudod arra gondoltam,
hogy az ember, míg
fiatal,
lehetne akár
elégedett is,
ha nem mindig
a legekre vágyna,
mert a „leg” a
legmesszebb van,
legtöbbször
elérhetetlen távolságban…
és akinek lelki szeme
előtt
a legmagasabb hegycsúcs
lebeg,
az a többit mind
alábecsüli,
az apró örömöket
észre nem veszi
a kertben viruló
virágokat,
a simogató
napsugarat,
a hétköznapok
egyszerű,
mégis különleges
örömeit,
elnéz felettük
a távolba meredő
szem…
amíg a vágyak
elérhetetlenek,
addig nem csak boldog
nem lehet,
de jól se érezheti
magát a világban,
mert a hiány
mindig ott motoszkál…
ha az idő jó
tanítómester,
(mindig jó,
az ember nem mindig
jó tanuló)
megtanítja,
hogy nem csak az a
szép,
ami elérhetetlen, ami
távol van,
s ha egyszer az ember
belefárad
a távolság meddő
kémlelésében,
ha maga köré néz,
akkor megláthatja,
hogy szép lehet
otthon is,
akár az önmagán
kívüli,
egy gyermek kedves,
önzetlen mosolyától,
egy szál illatozó
virágtól,
a hangos
madárcsicsergéstől,
amihez nem kell
festő,
nem kell különleges
zenekar,
ami, mint egy
terített asztal van előtte...
ha megtanul örülni
mindezeknek,
akkor a belső otthona
is szép lehet,
végre
öregkorára
elégedett is lehet a
világgal.
2011. november 07.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése