A távolság
Tudod, arra
gondoltam,
hogyan lehetséges,
hogy két ember,
aki látni is
kevésszer látta egymást,
akik teljesen más
irányból érkeztek,
máshol, másmilyen
volt a gyökerük,
mégis, mint akik
magukat
a Földből kiszakították,
a Földből kiszakították,
hogy távolról indulva
megtalálják egymást,
hogy azután mégis
elválassza őket hét határ,
hogyan lehetséges,
hogy nem koptatja a
távolság,
hanem még erősíti is
az összetartozást,
hogy az idő múlásával
sem múlik
a szónak eggyé
kovácsoló ereje,
hogy nem fárad ki,
nem adja fel,
pedig a távolság
akkora,
és egyszer minden
megbeszélhető elfogy,
ahogy a távolsággal
az már lenni szokott,
hogyan lehet, hogy az
érzés,
minden nap új,
friss levegőhöz jutva tovább él,
friss levegőhöz jutva tovább él,
talán, mert ez a
valóság,
csak ez a valóságos
összetartozás,
amit az ember sokszor
téveszt a mulandóval,
ez nem a szépség,
és a jóság erősítette
kapocs,
mert utánpótlás nem
lévén
egyszer minden vége
tér,
talán csak a valóság
örök,
a valóság, mikor az
ember önkéntelen
odahúzódik egy
idegenhez,
a másiktól
akaratlanul is távolodik,
nem, mert az egyik
szimpatikus,
a másik meg nem az,
mert talán észre sem
veszi,
se a közeledést,
se a távolodást,
hanem, mert a valóság
nem a fény,
hanem az
elektromosság,
nem a szó, hanem a
gondolat,
nem csinálja az ember
a valóságot,
hanem az ott van
mindenben,
a szélben, a vízben,
a levegőben,
a gyertya leég, a tűz
megmarad,
a történések
felejthetők,
csak az nem, mikor
önkéntelenül
közeledik az ember
másikhoz,
Közeledni nem felejt
el,
az önkéntelent nem,
csak az akaratlagost
lehet befolyásolni,
a mulandót,
a valóságos az van,
nem alakíthat rajta
se a távolság,
se az ember,
se az ember,
se pedig a múló idő.
2009. május 23.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése