Nincs magányosság ...

Nincs magányosság  ...

Tudod arra gondoltam,

hogy az ember mikor magányos,

és mikor van egyedül?

azt hiszem, aki magányos,

az tömegben is magányos,

aki egyedül van

az nem mindig magányos,

ha képes szeretetet adni,

és ha kap is szeretetet,

egyedül, távol a világ zajától

se muszáj magányosnak lenni,

aki már önmagát szereti,

megfelel a szeretet ideális feltételének,

egyszerre kap is, ad is szeretetet,

én szeretem magamat,

a magam pedig szeret engem,

szeret, és viszont van szeretve,

kölcsönös szeretet nélkül

az élet nagyon szegényes,

üres lélekkel

tömegben is magányos az ember,

ami, ha nincs benne a szeretet,

beráncosodik, beszűkül,

mint egy soha nem használt testrész,

a szeretet nélküli embert szeretni se lehet,

mert aki magát nem ajándékozza meg vele,

azon messziről látszik,

gyógyíthatatlanul beteg a lelke,

a szeretet nélküli ember magányos lesz,

magányosságában

mind jobban elfordul a világtól,

befelé fordul,

kifelé, mint a kaktusz, csak szúr,

és mert nem simogatják,

megutál mindent,

ami selymes, ami simogatható,

ami más, mint amilyen ő,

megutálja az érzést,

és mindent, ami belőle fakad,

gyűlöli a szeretet gyermekét

a szívből jövő mosolyt,

aki magát nem szíveli,

annak a világ ellenszenves lesz,

az ellenszenves lesz a világnak,

aki önmagát szereti

az életet is szereti,

az életet, az életét,

mosolyára minden mosollyal felel,

ad is, kap is szeretetet,

úgy minden sokkal könnyebb,

a szeretettől olyan lesz a lélek,

mint tavasszal a rügyező fák,

virág pattan ki belőle,

mosolyvirág,

amitől színesebb lesz a világ,

aki szereti önmagát,

az elégedett a világgal,

és aki a világgal elégedett,

azzal a világ is elégedett,

hiszen szórja télen is

lélekből fakadó mosolyvirágát,

aki önmagát szereti, lehet egyedül,

de biztos, hogy nem sokáig,

mert a szeretet,

mint a virágpor a méhecskét,

mint mágnes a mágnest,

úgy vonzza magához a szeretetet.

2009.ápr.15.