Ha a bohócot megszeretik
Tudod, arra
gondoltam,
mikor valaki a
bohócot megszereti,
akkor leginkább az
előadást szereti,
a jópofa maszkot,
a kedves csetlés
botlást,
a kacagtató tréfát,
nem pedig a fehérre
festett arc mögött
a verejtékező embert,
ő csak mutatja, hogy
mi tud,
de azt nem, hogy ki
is valójában,
azt, ha akarná se
tudná megtenni,
a műsoridő is rövid,
meg amit az ember
magából mutat,
az soha sem önmaga,
a bohóc képtelen
önmagát megmutatni,
mert amit mutogatnak,
az csak az előadás
lehet,
ami az embernek az
önmaga,
az mindig magától jön
elő,
ha olyanok a
körülmények,
talán, hogy levegőt
vegyen,
olykor felbukkan a „víz
színére”,
és ha szívesen
fogadják,
akkor maradjon,
az ügyes bohócok
könnyedén
felcserélhetők,
ma ő van a porondon,
a közönség holnap egy
másiknak tapsol,
mert a szeretet a
cselekedeté,
és nem az érző
emberé,
a bohócot a közönség
nem ismeri,
nem tudja, milyen a
valójában
nem látni rajta, ha a
szíve fáj is
kacag a nézőtér,
hisz a könnye is csak
a játék része,
de ha a bohócot
előadás után,
a sötét utcán látja
meg valaki,
ahogy a lámpa fénye
az arcára világít,
és ő a könnyeit
törölgeti,
mikor már letette a
bohócsipkát,
megmosta az arcát,
amikor úgy érzi,
biztonságban van,
nem látja senki,
ha valaki őt akkor
megszereti,
az a szeretet már nem
a bohócé,
hanem az érző, vérző
szívű emberé,
úgy már nem lehet
megszeretni mást,
legyen akár a legjobb
az élet nevű
színpadon.
2009. ápr. 02.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése