Az életünk egy hosszú gyalogút

Az életünk egy hosszú gyalogút

Tudod, arra gondoltam,

hogy az életünk olyan,

mint egy hosszú gyalogút,

mikor megszületik,

elindul az ember a Föld egy pontján,

és megy egyenesen,

térkép nélkül az orra után,

út, amelynek változó a hossza,

lehet nagyon rövid

de lehet nagyon hosszú is,

fárasztóan hosszú is,

lehet ez a gyaloglás séta,

és lehet gyors járás,

végigrohanni is lehet,

hogy mihamarább célhoz érjen,

akkor kevesebbet lát az ember,

a kezdet,

mint minden kezdet nehéz,

először a kicsi ember csetlik-botlik,

de őt még segítő kezek vigyázzák,

később egyedül kell az utat folytatni,

legfárasztóbb hegynek fel,

de ha egyszer a csúcsra ér,

ott érzi magát legjobban az ember,

onnan tovább mozdulni se akar,

de örökké ott sem maradhat,

indulni kell,

nagyon rosszul esik az út lefelé,

a völgyből nehéz újra felkapaszkodni,

néha lebeg a boldogság vizében,

máskor pocsolyába lép, besározódik,

sokszor a sarat mások, a könyörtelen

mindenen átgázolók fröcskölik rá,

van, hogy megrendül a föld alatta,

akkor úgy érzi,

ennél rosszabb már nem jöhet,

ha van még ereje felállni, megy tovább,

a porviharban tehetetlennek érzi magát,

vannak gyönyörű szigetek, napsütötte tájak,

onnan is tovább kell mennie,

a boldogság szigetén nem lehet sokáig időzni,

ami a legnehezebb, hogy mint egy sorminta

ismeretlen szakadékok szegélyezik az utat,

egy rossz lépés,

és az ember máris zuhanni kész,

csak egy lépés, de az már a vég,

a szakadékban nincs megállás,

kevés a szerencsés,

aki meg tud kapaszkodni

akár egy jó szóban,

az ember zuhanás közben

nem tud kanyarodni,

nem tud fékezni,

hátratolatni se tud,

irányíthatatlanná válik önmagának,

ha csak nincs mellette egy angyal,

egy angyal,

egy másik ember képében,

aki a szeretet erejével

röptében is képes megtartani,

a halálra zúzódástól megvédeni.

2009.ápr.10.