Istenhez imádkozom

Istenhez imádkozom

Tudod arra gondoltam,

hogy valamikor,

ha imádkoztam Istenhez,

nem éreztem,

hogy beszélek valakihez,

hogy valaki meghallgatná a szavam,

nem éreztem azt, mikor egyedül voltam,

hogy vele már nem vagyok egyedül,

néztem az égre, a jeleket keresve,

hogy int,

akár egy lehulló csillaggal válaszol,

vagy megnyugtatásul rám kacsint,

de az ég nem felelt, néma volt,

talán, mert rossz helyen lestem,

mert kifelé, mert messzire beszéltem,

mert nem magamba mélyedtem,

nem magamban kutattam az Istent,

nem gondoltam arra,

hogy ahogy én része vagyok

az egy egésznek,

de ahogy én mégiscsak én vagyok,

úgy az Isten,

aki szintén része az egynek,

vagyis hát ő az Egy,

bennem is bennem van,

ő az én Istenem, a saját, a segítő,

a szeretett szeretet Istenem,
aki mindig figyel rám,
mindig itt van velem,
ismeri minden gondolatom,
ismeri minden érzésem,

most már, ha őt keresem,

nem kint, hanem bent keresem,

neki beszélek, őt kérdezem,

hogy miért, miért a rossz,

miért az ellenségeskedés,

ha ő mindenben,

és mindenkiben benne van,

ha mindenhol ott van, hogy történhet ilyen?

és elhiszem neki, hogy azért ilyen a világ,

mert őt, a szeretetet rossz helyen keresi

az ember önmagán kívül akarja meglátni,
pedig ahhoz előbb belül kell rátalálni,

ha nem is túl sűrűn,

de azért naponta szólok Neki,

egyszer, hogy segítsen,

egyszer, hogy megköszönjem,

hogy ma is megmutatta magát nekem

a teljes, a fenséges valójában.

2009. ápr. 03.