Mindig nyomaszt bennünket valami
Tudod, arra
gondoltam,
hogy az ember gondol,
vagy épp nem gondol
rá,
de mindig nyomasztja
valami,
valami, ami
rátelepszik a külsejére,
a hangulatára, a
mindennapjára,
valami mindig
gondoskodik róla,
hogy ne legyen
felhőtlen a napja,
mindig oka van rá,
hogy sajnálja, hogy
sirassa önmagát,
hol egy sértő szó,
hol egy igazságtalan
ítélkezés,
félelem a biztonság
elvesztésétől,
félelem az
elmúlástól,
valós, vagy képzelt
gondok
rontják az életünk
minőségét,
ránk telepszenek
sötét felhőként,
velük semmi nem megy
úgy,
mint ahogy nélkülük
mehetne,
baja mindig van az
embernek,
mióta világ a világ,
és az meglátszik
minden gondolatán,
minden szaván, minden
munkáján,
minden önmarcangoló
versén,
minden tevékenységén,
minden alkotásában
benne van az
önsajnálat,
minden elindult
szabad gondolat
visszakanyarodik az
én rabságába,
nem tud az ember
elfelejtkezni magáról,
a bajok a mélybe
húzzák,
nem engedik szabadon
szárnyalni,
hogy szabad legyen,
önmagától kellene
szabadulni,
ahhoz pedig kellene
valami,
ami nálánál sokkal
fontosabb,
de nem lehet,
mert örök
figyelmeztetőül ott van
a nincs fájdalma, még
olyan sincs,
akit önmagánál jobban
tudna szeretni,
nem tud magáról
megfelejtkezni,
olyan szoros
kapcsolatban van magával,
önmagától nem tud
távolságot tartani,
ha valaki hozzá
közelebb tudna kerülni,
ha a Te kiszorítaná
az én-t,
ha egyszer
elfelejtetné a „Te” fájdalma
az „én” fájdalmát,
akkor biztosan
könnyebb lenne az élet,
mert aki szeret,
az nem engedi a
másikat zuhanni,
szeretné szeretetével
magasra emelni,
de ahhoz magának is
fel kell emelkedni,
hogy sikerüljön, a
gondokat ki kell dobálni,
a magasban olyan
csodát látni,
hogy ketten biztosan
érezhetik,
a pontként látszó
hibák ellenére is jó élni.
2009. ápr. 04.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése