Őszi mosoly
Szép őszi délután .
Padok sora a téren.
A lombok között
játszadozik a fény.
Magányosan üldögélek
tolókocsimban
a kellemesen simogató fényben.
Aranysárga falevelek
zizzennek, pottyannak az avarban.
Ragyogó az égbolt, s
az azúrkék tengerben
olykor fehér
fodrokként úsznak tova a felhők.
Szeretem az őszt!
Aranyló, mély barna
színei titokzatosan
kúsznak szívembe.
Sokszor
elgondolkodtam már a természet csodáin,
hogy a zöld levelek
elszíneződve,
elszakadva a
faágaktól - hintázva,
táncolva libbennek le
- különös hangot hallatva.
A még itt levő
madarak csivitelve röppennek a Nap felé,
egymással zajonganak
valami felett csoportosan
a még színes virágok
között, a park ágyásaiban.
A lombok őszi mosollyal szórják leveleiket,
a virágok szirmaikat.
Az ősz! Mi is az ősz? Az elmúlás?
Hisz hogyan nevezhetünk elmúlásnak egy olyan évszakot,
amelyik ilyen gyönyörű arany színeket ad, fest nekünk.
Boldogság? Lehet boldogságról beszélni az elmúlásban?
Mégis ez az aranylás a lelkünkbe, a szívünkbe dallamokat
bújtat,
de hogy a tél morcosságában visszaadjon valamit ebből a
csodából.
Szél fut végig a
parton, még több sárgult levelet
szakít le az ágakról,
melyek zizzenve
lebbennek a fák alatt elterülő fűmezőre
- az őszi égbolt
alatt - csivitelő madárhangban.
Hát ez az ősz, - az
elmúlás szelében ,
- sétálva csendes
magányomban, úszva a gondolatokkal,
- a koppanó diószemek
és gesztenyékben.
Szétoszló
felszakadozó felhőkben ,
a mulandóság
borzongatásában.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése