Benne él a lélekben ...
Tudod arra gondoltam,
a világ nem színház,
és az ember nem
színész,
de sokszor játszik
benne darabot,
mintegy kitöltve vele
az időt:
azok az élet
hétköznapjai…
az igazi dolgok
kevésszer történnek,
ők a ritkán előforduló
ünnepek,
de ha egyszer
bekövetkezik mégis,
a hatás,
mint valami ritka
csodának
az utóélete: egy
életre megmarad…
ami valódi, az a
szívdobogás,
nem lehet
eljátszani,
rémülete a
szakadék szélén
kapaszkodó embernek
nem színház,
nem kíván
közönséget,
legfeljebb valódi
segítséget…
színház minden, amit
az ember
a külvilág számára
megtervez,
színház az előre
kigondolt,
az időzített ölelés,
akkor is,
ha a színész a
szerepbe
magát tökéletesen
beleéli,
valóságát maga is
elhiszi...
ha jó a
színész,
csodás az összhatás,
az egész mégis hamis…
de ha a csók valódi,
ha a lélek
összehúzódásainak
eredményeként
jön a világra,
az mindig olyan,
mintha csak az első,
a legkülönlegesebb
lenne…
a valódiból sokkal
kevesebb van,
mint ahogy azt az
ember szeretné,
azért, hogy megírja,
a valódit utánozza,
eljátssza, s mert
csak színház,
vágyik a közönségre,
akkor teljes a
kielégülése,
ha tanú is van a
sikerére…
sokkal kevesebb van a
valódiból:
az közönség nélkül is
teljes egész,
a színház idővel a
feledésbe merül,
(a jobb alakítás később,
a rosszabb hamarabb)
de ami valódi,
az soha el nem tűnik,
az benne él a
lélekben
talán végig.
2012. június 14.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése