A szeretet mélyén
Tudod arra gondoltam,
ha az óceánnak tudata
volna,
meglepődne maga is
mennyi mindenre
képes,
s talán elszégyellné
magát,
szívesen messzire
bujdokolna,
ha tudná, hogy
sokszor
micsoda kár marad
utána,
s talán büszke lenne
arra,
hogy mennyi jó van a
világon általa…
pedig mindezekhez
csak annyi köze van,
hogy ellenállni
erőtlen
a szélnek,a
viharnak,
s hogy a jótékony
párolgást
se magának,
köszönheti a
napsugárnak…
képzelhetné magát egy
élettelen bábnak,
de ha egyszer minden
szél elnyugodna,
körülötte semmi se
moccanna,
megláthatná saját
mélységét,
mélységében a
csodálatos élő világot…
és talán, mint az
óceán,
az ember olyan,
gonosz, és jó szelek
irányítják,
s ha tudatosulna,
képes mennyi rosszra:
talán,
messzire bujdokolna…
pedig az a szél csak
az irigység szele,
a rosszindulat szele
teszi azt vele,
máskor pedig a
jótékony,
szívet melengető
áramlatba kerül
tehetetlenül…
de mint ahogy az
óceánnál
a párolgás,
a hullámokat
korbácsoló vihar is
a felszínen
játszódik,
a lényege a
mélységében van,
úgy az embernek is a
valódi önmaga
található nagyon
mélyen,
ahol a szeretet
várja,
hogy lecsendesedjen
egyszer
minden külső vihar,
átvehesse az
irányítást,
tegye valódivá az
életet.
2012. június 21.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése