Simogató szél ...
Keresd a boldogságot!
Szívünkben zeng ez a bársony üzenet.
A szellő érintésétől
fodrozódik a tó vize. Árnyak osonnak a partmenti fák között.
Madarak dala zeng a
csalitban. Békaszerenád zengedez a nádas felől. Sárga virágok ragyogják a Nap
színét. Sóhajtva kél a víz fölött a szél, hullámokat vetve. Mélázva dudorász a
falombok között. Hűs cseppekben csobbannak a halak, emlékek osonnak szemünk
mögött.
A felhők fölött is, a
végtelenben – a szív fáradhatatlanul dobban. A szánk sarkában mosoly íve
húzódik, könnyektől homályosulnak szemeink, pilláink között kibuggyanó
könnycseppekkel. A bozótosban zsong az élet.
Táncolnak az árnyak
és fények. A lemenő nap fénye hívogat, aláhull az alkonyi nap. Langyos szellő
érinti arcunkat selymesen, a lombok között játszadozva.
Tücsökszerenád zeng a
fű közül. A partmenti fűzek susognak, égi szemek gyúlnak az égbolton. A
leszálló estben fészkére térő kismadár szól, finom melódiájú altatót zeng.
Simogatja szívünket a csend – az elterülő éjben.
Záporozó csillagok
sziporkáznak a horizonton, a tó vízén visszatükröződve, - körbeölelve. Felhőfoszlányok
közül ezüstlik a Hold. Mosolyogva kacsint a szerelmesekre. Az égbolt
sötétbársony lepelként borul fölénk. A föld és az ég öleli egymást. Szemünkre
hűs selymet borít az álom. Madár csiccsen álmában párjának.
Elszálltak a rosszak
és itt maradtak velünk a szépek. Végigvonulnak előttünk a küzdelmes évek.
Körülölel, bűvkörébe von a holdfény. Ezüst fénye ragyog az arcunkon, szemünkbe
csillagok ragyognak. Dallamok szárnyalnak köröttünk. Szemek ragyognak a
messzeség távolából.
Sosem feledem a
tóparti esteket!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése