Nélküled – béklyóba
kötve
Hogy hogyan élek? A
fájdalmak bennem, kín borítja testem. A hajnalok ébrednek, a színek átölelnek.
Örömet hoznak a csicsergő madarak. A keléskor kínzó fájdalmú minden mozdulat.
A testem béklyóba
kötve. A nappalokat a fények elviselhetővé teszik. Teszem dolgom, végzem napi
feladataimat, darabosan, fájdalmakkal mozdulva.
A kert szépsége,
minden egyes virága simogatja lelkemet, gyönyörködve a növényekben, csodálva a
madarakat.
Az irodalom, a zene
minden szabadidőmet dédelgeti.
A csodák velem,
bennem újra életre kelnek, majd az álom
elsimítja a kínokat, a bánatot.
Élek, mint bárki más,
minden gondommal együtt. Még élek, de már nélküled.
Csöndemben,
magányomban, könyveimmel, emlékeimmel. Sokszor felriadva, nyugtalanul vergődve.
Szárnyalok a széllel, sodródva a felhőkkel, a madarakkal. Bennem a fény,
titkaim velem. Szememben a gyertyafény is lassan ellobban. Az idő múlásában.
Felkelek kínjaimmal.
Kiket szerettem, már
az öröklétben, a végtelenben angyalszárnyakon lebbennek. Sodródom a
pillanatokban. A szavak elszálltak, a dallamok elhalkultak. Olykor
mozdulatlanná dermedve, néha megrémülve álmaimtól. Sorsomat eligazítja az
Isten, utam végére érve. Sokszor érezve úgy, nem bírom tovább. A sors tajtékos
viharaiban élek. Voltak szavak, melyek belém martak. Sok volt, mely szeretettel
simogatott.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése