A vihar
Vihar tombol odakint.
Villámfények
robbannak az ablaküvegen.
Morc felhők közt
hasít a fény az égi óceánon.
Vad szél rázza a fák
ágait, jajgat, sír a táj fölött.
Szemünkben riadt
félelem.
A fények minden
idegszálunkat sisteregve érintik.
Az égbolton sűrű, lomha füstgomolyként
tekeregnek a nyári vihar ólomszürke fellegei. Sötét színek árnyalatát rajzolva
a horizontra. Kékes, fekete, sötétszürke, mélylila habtorlaszok, a széleiken
világosszürke és piszkosfehér fodrok, mintha széttépdesett rongydarabok
lennének. Közöttük még a Nap sugárszálai lövellnek át, haragosra,
kísértetiesre, de csodálatosra festve az égi óceánt. A szél is hirtelen
feltámad, sodorva a felhőket, míg dörgő hang zeng a messzeségből. A horizontot
áttépő villámok cikáznak, a felhőket is vörösre színezve. Csodálatosak, de a
villámok cikázása, a mennydörgés meg-megborzongat. Rettenetes szorongás lesz
úrrá rajtam, mint minden egyes alkalommal a villámlás hatására. Minden olyan
ijesztő, félelmetes. Dübörgés, fenyegető villámok, ahogy széthasad a horizont.
Teljesen besötétedik, recseg-ropog minden. És ebben a pillanatban hirtelen nagy
kövér cseppek hullnak az égből. Fut mindenki menedéket keresve! Azután ömleni
kezd az eső. A felhők a párától különböző színűvé váltak: furcsa lilás, -
kékes, szürkévé. Kristálymozaikká bomló, porladó, füstölgő esőfelhők robognak a
végtelen messzeségben. Hullámzik az égbolt, az ereszcsatornákon még folyó
esővíz jelzi a vihar itt létét, majd elcsendesedik az is, és elmarad a fények
cikázása. Megszakad a felhőkárpit, kisimul a horizont, kiderül az égbolt.
Itt-ott hallani még a megdörrenő égi kapukat – megszólalnak újra a madarak (akik
eddig olyan csendesek voltak) és a távolból lassan kikandikál a Nap. Elvonult –
véget ért a nyári zivatar.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése