A fények hullnak ...
Soha nem feledhetjük,
hogy hogyan sötétedik, hogyan váltja pillanatról pillanatra színeit a horizont.
A reggellel kezdi, majd a korai alkony is másképpen festi a horizontot. A
felhők bodrozódva, sodródva színezik az égboltot, foszlányaik között a szél
ecsetként, a festőpaletta az egész végtelen horizont. Mint kísértetek –
suhannak az égbolt pillanatai a végtelenben. Amikor a feltámadó szél végigsöpör
a tájon, a fák hegye az égig ér. Míg lent a földön vad táncot lejt a természet,
a mezők, a rétek lengedeznek. A vizek: a patakok, a tavak, a folyók hullámaik
hátára veszik az ezüstös fényeket, csillogtatják ékszereiket. A viharok villámai
vad lila és vörös színeket karcolnak a horizontra. Sokszor világos az éj.
Telihold kékes fénye világlik felettünk. Körülfon bennünket a csend, vad
melódiák vagy lágy dallamok hangzanak az éjszakában. A szürkeség mögött ott az
új fény, a holdfényben, a csillagos horizont alatt az álmok birodalma vár ránk,
s az éjszaka múltával a hajnali fények hullnak ránk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése