Megváltottál…
Habkönnyű, fodros felhők
úszkálnak az égi óceánon. Olyan, mintha kergetőznének. A felhők között
csodálatosan szép kék az égbolt. Most lelkem is ilyen habkönnyű. Így érzem,
mikor szereteted szárnyal felém. Színes virágok díszítik lelkem kiskertjét. Az
én lelki virágoskertemben virítanak a virágok, és benne látom mosolyodat. Olyan
a mosolyod, mintha pillangók lebbennének szemem előtt. Nagyon szeretem a
mosolyodat.
Fontossá vált számomra a
világ. Fontossá, mert nekem adtad a hitet, a reményt. Fényemmé, napommá lettél.
Napommá, ahol mindig Rád gondolok, Rád gondolhatok. Szívem, lelkem nyugalmat
lelt Nálad. Megváltottál - engem Te váltottál meg. Bennem van az örökös féltés,
de sokszor a rettegés, hogy a távolság egyszer végtelenné válik és útjaink elágaznak.
Távol vagy de olyan jó, hogy mégis olyan közel érezhetlek magamhoz. Sokszor
elvakítanak bennünket a fények, és félek attól, hogy elvesztem a Fényt, hogy
elveszítelek A fényemet, az örök
sugaramat, az életemet és értelmetlenné lesz, értelmetlenné válik minden.
Azután zuhanok a végtelenbe és már semmi sem számít - minden elvész messze.
Sóvárgó lelkünk a rohanó
pillanatokban így marad meg örökre kettőnknek a szeretet tisztasága, álmok csokrai
között. Érzéseinkben, s bennem: az érzés végtelenében.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése