Az élet tréfái ...

Az élet tréfái  ...

Tudod arra gondoltam,
hogy az élet az emberrel
nem mindig bánik kesztyűs kézzel,
egyszer kényezteti, szinte beeteti,
s mikor már kezd bízni,
mikor jó kövér a bizodalma,
akkor kegyetlenül kedvét szegi:
így aztán egyszer áldva,
máskor pedig van kárhoztatva...
de az is igaz,
az ember se bánik mindig jól
a sajátjával,
van, hogy nagyra tartja,
és olyan is, mikor úgy kezeli,
mint egy szakadt,
semmire se jó rongyot,
nem sokra becsüli az ajándékot...
az élet mérlege
sokszor billen a rossz irányába,
de mégis, néha
kárpótlást ad mindenért,
minden átvirrasztott sírós éjszakáért...
mintha megbánná a kegyetlenül tréfás játékait,
mintha bizonyítani akarná, ő nem csak akárki,
amikor jutalmazza az embert a különleges,
a gyōnyörű virággal,
a két oldalú csodás szeretettel...
a ritka, felmérhetetlen csodát az adja,
hogy soha se billen egy irányba:
az olyan ajándék fényével elhomályosítja
a minden átélt,
a minden tőle kapott rosszat.

2014. május 20.