Érzéseinket kimutatva ...
Tudod arra gondoltam,
hogy sokszor mondják,
várják egymástól az
emberek,
(mindenki a másiktól)
hogy legyenek
önmaguk,
hogy kifelé az
érzéseiket mutassák,
de talán nem is
gondolják komolyan,
hiszen a majdnem
lehetetlent kérik
ebben a túlfinomított
világban,
ahol a kenyér
hófehér,
ahol a műeper illata
illatosabb az
eredetinél,
ahol a szavak is jól
szabottak,
ahol az örökké
mosolygó arc,
a vakító fogsor
elengedhetetlen,
ahol mindenki azon
van,
hogy fehérítsen,
hogy magát
tökéletesre csiszolja…
ki hinné el a
látszatvilágban,
hogy a valódinál
semmi sem
tökéletesebb,
ha nem is hófehér,
ha az illata
nem is mindenen
áthatoló …
aki önmagát mutatná,
(ha egyszer
megtalálná)
ruhában is meztelen
lenne
a túlöltözöttek
között,
tökéletlen a
tökéletesek közt,
a biztos
kudarcot ki vállalná…
ki veszi észre az élő
fát,
mikor egy másik
ott van mellette
gyönyörűen kifaragva…
az mit számít,
hogy az a
tökéletesség
nem valódi,
hogy hiányzik belőle
a keringés,
az élet,
hogy megfekszi a
gyomrot,
hogy többet árt,
mint amennyit
használ…
de hogy is kellhetne
illata az epernek
versenyre
a mű eper
mindenen áthatoló
illatával…
talán a kérés
teljesítése lehetetlen,
ahhoz el kéne
felejteni sok lényegtelen,
de nagyon fontosnak
hitt dolgot örökre…
talán, ha egyszer az
ember, a valódi,
minden mesterségestől
mentesbe
kóstolna bele,
olyan élményben lenne
része,
többé hallani se
akarna
a mesterségesről…
de vajon található-e
még olyan,
ami valódi,
vagy könnyebb lenne
a holtat
felébreszteni ?
2011. szeptember 19.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése