A lélek szeretete
Tudod arra gondoltam,
ahogy az ember
fejlődik,
ahogy az ordító,
majd gügyögő
csecsemőkorból
az iskolás korba
eljut,
ahogy a mindenen
röhögő kamaszból
a fejlődés folyamán
komoly tudós is lehet
jó esetben,
úgy változik,
úgy fejlődik vele
együtt
a benne lévő
szeretet…
amelyik újszülött
korában
csak gőgicsél,
először nem ismer
mást,
csak amit lát,
csak amit lehet
megkóstolni,
csak a külső
hamvasságot szereti…
később érzékeli
a bőr szerethető
simogatnivaló
simaságát,
a hőmérsékletét,
a másik kedvességét…
egy újabb évfolyam,
amikor már fokról
fokra
megtanulja
szeretni a másik
szokásait,
cselekedeteit,
a gondolatait…
és ahogy a szeretet
fejlődik,
ha közben el nem
bukik,
megy egyre mélyebbre,
az utolsó szakaszban
elmélyül egészen,
érkezik ismeretlen
helyre,
már nem csak a kézzel
foghatót,
a szemmel láthatót,
az ehetőt, az ihatót,
de már szereti
az addig ismeretlen
lelket is…
szereti úgy, ahogy
van,
szereti az embert,
az egészet…
de csak akkor,
ha a szeretet
fejlődik egészségesen,
ha nem,
megmarad a gőgicsélős
szinten…
egyszer megszűnik
minden,
az aszott bőrön már
nincsen mit szeretni,
a kifáradt gondolat
se túl szeretetre méltó,
egyre hidegebb a
hőmérséklet is,
de a lélek szeretete
nem hűl ki,
és aki a lelket
szereti,
talán a többinek a
gyengülését,
ha látja is, de át
nem érzi,
mert testével
lelkével
szereti az egészet.
2011. szeptember 08.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése