A tárgyak mesélnek ...
Tudod arra gondoltam,
az ember, míg fiatal,
nagyon tudja szeretni
a tárgyakat,
kötődik hozzájuk
talán túlzottan,
majdnem úgy, mint a
saját
észrevétlen is vénülő
tükörképéhez,
s mert a romlás
feltűnés nélkül zajlik,
hogy az ajándékba
kapott jó örök,
azt hiszi,
nélküle az életet el
se tudja képzelni …
de ahogy az idő
múlik,
avulnak a tárgyak,
sok
nélkülözhetetlennek hitt dolog
hagyja az embert
magára,
minek hiányát ifjan
elképzelni se tudja…
ha a tükörkép már teljesen
mást mutat,
ha eltűnik a simaság,
ha a képnek
a legfőbb
mondanivalója a ránc,
akkor is élet az
élet,
ha nem is olyan
örömteli
a tükörbe
belepillantani
már nem is vidám…
mintha a kopás,
a tárgyaktól való
elszakadás
segítene az úton
menni előre,
ragaszkodni annyira
már nincs mihez,
ha már kiürült,
ha már nem találja se
a tárgyakban,
se a tükörben az
örömét,
ha belepillantani is
keserűség…
de talán az
életkedvet visszaadja mégis,
egy-egy kedves,
sokszor semmire se
használható
mihaszna tárgy,
amelyik némasága
ellenére
a szeretetről mesél,
még a tükörkép is
kedves lehet talán,
ha valaki van,
kinek a szeretet adja
a nézőpontját,
akinek a ráncok nem
csúnyák,
akinek ők a nagy
mesemondók.
2011. szeptember 23.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése