Zsibong a lelkünk
Minden tavasszal újra
éled a természet. Újra élnek, ébrednek a gyönyörű reggelek, a madárdalos
kertek, erdők, mezők. Turbékolnak a galambok – szerelmesen köszöntik a
hajnalokat. Mi is – a lelkünk újra szárnyal a végtelen térben. Repülünk a
szavakkal, a tavaszi üde színekben, az égbolt ragyogó kékségében, a Hold és a
csillagok égi útján, a felhőkkel vándorolunk, útra kelünk a széllel. Zsibong a
lelkünk, új fények lobbannak fel
bennünk, hiszen a drága éltető Nap már melegen, simogatóan ölel át, életet
sugározva minden pillanatnak. Meg-megállva, ráérősebben csodálkozunk a világra.
Ablakunkon, ablakunkból, ajtónkon dobog, lüktet az élet. A tó, a patak, a vizek
életre kelnek – ágaikat mártják a szomorúfűz ágak a vízmederbe. A tavasaz
ritmusától lüktet a táj. Vibrálnak a fények, szárnyal a tavaszi szél, zöldell a
rét – az égbolt kéklően ragyog a messzeségben.
Szerelmek sugarai
lebbennek, mélyen bennünk áradnak. Halk
neszek erősödnek fel a tavaszban. Az alkony kúszva száll az éjszakába, az ezüst Hold csábítóan fénylik. Szikrázó
csillagok kísérik égi vándorútján, a végtelen égi tengeren. Szemünk mélyéből
feltárva a tavaszi érzéseket.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése