Szeretetlen csak boldogtalanok lehetünk

Szeretetlen csak boldogtalanok lehetünk 

Tudod, arra gondoltam,

míg a kisgyerekből felnőtt lesz,

nem sokat változik az ember,

illetve változik rengeteget,

megtanul sok mindent,

a külseje is megváltozik,

csak nyomokban emlékeztet

arra a bájos arcocskára,

de amiben nem változik mégsem,

hogy a rejtélyt nem fejti meg,

akkorra sem tudja meg,

hogy mi hiányzik neki,

kiskorában sem tudta,

érett, felnőtt fejjel se lett okosabb,

megfogalmazni nem tudja ,

se önmagának, se másnak,

hogy mi az, amit szeretne,

mi az, amire vágyik,

csak folyton azt érzi,

valami nagyon hiányzik,

gondolja,

talán egy játékautó megoldaná,

de semmi nem változik,

továbbra is ordít és toporzékol,

ha megkapja is, az érzés,

a hiány kielégítetlen érzése megmarad,

azt mondják, hogy rossz,

rossz a gyerek,

és rossz a felnőtt ember,

megkap mindent,

és mégis mindent felborít,

mindent lerombol,

de a tátongó űrt a vadság se tölti ki,

közben felnőtt lesz belőle,

tanul, vagy nem tanul,

dolgozik, vagy nem dolgozik,

fent van, vagy lesüllyed,

a feszítő hiány tovább tombol benne,

közben próbálkozik mindennel,

megszerzi a megszerezhetőt,

amit vagy megtart a lomok között,

vagy unottan elhajít,

szerelmet hazudik másnak,

és szerelmet hazudik magának,

de boldog nem lesz tőle,

inkább mindig csak távolodik

még a boldogság gondolatától is,

a hiába való keresgélésbe belefárad,

belefárad az életen keresztüli sírásba,

és soha nem tudja meg,

hogy nem a pénz, nem az autó,

és nem is a még több tudás teheti elégedetté,

hanem, ha lenne akárcsak egy ember,

aki őt szívből, önmagáért szereti,

de oly kevés a világban a szeretet,

hogy neki már nem jutott belőle,

már nem tombol,

már nem veri a földhöz magát,

azt hiszi, el kell fogadnia,

ilyen az élet,

belenyugszik a boldogtalanságba,

mert az ember szeretetlen

csak boldogtalan lehet.

2009. márc. 21.