Csitáry-Hock Tamás
A napkelte …
Van a napkelte... a
lenyűgöző. A talányos. Hiszen mindig más. Leírhatatlan, ahogy naponta más és
más, pillanatról pillanatra más és más, milliónyi szépséget ad, leírhatatlan
színeinek gazdagsága az élénk vöröstől a titokzatos halvány rózsaszínig.
Talányosan mutatja meg magát neked, és talán magában hordozza napodat. Mindig
elvarázsol, mindig rabul ejt. Megunhatatlan. De van, amikor nem így kel a Nap.
Nem színekbe burkolózva, nem talányosan játszva, nem tündökölve. Hanem talán
kócosan, álmos szemekkel, gyűrött arcocskával, nyűgösen. Nem ragyogva, nem
pompázva. Mégis, mégis ez a legszebb napkelte, minden napfelkelte közt a
legcsodálatosabb. Aki talán minden reggel ilyen, kócos, álmos, gyűrött,
nyűgös... mégis, megunhatatlan. Mert a legszebb napkelte. Ő. A Kedves...
Létezik ilyen napkelte.
Létezik ilyen napkelte.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése