A lelkedért, - a lelkemért ...

A lelkedért, - a lelkemért … 

Sötét, hűvös őszi este.

Bolyong a lélek is ebben a szürke homályban.
Csend nehezedik a világra, a tájra.
Nyugtalanul lélegzik az éjszaka.

Árnyak osonnak, rátelepszik az ember szívére, lelkére.
A nappalok még fényben ragyognak.

A fák levelei hullnak, itt-ott lengedezik még zöld levél.
Lassan, lebegve táncikálnak a légben,

míg földet érve elsimulnak az avarban.
 Ebben a csöndben hallani a főútról beszűrődő autók rohanását.

Csendesen megered az eső. Bágyadt szomorúság a szürkeségben.

Zokognak az ablakok.

Az ablaküvegen háttérzeneként csordogál a víz,

mint omló könnyek a szemekből.

A feltámadó szélben a faágak verik az ablakot és az ereszcsatornát.

Ázottak, nedvesek az ágak, esőszagú ködös, párás a levegő.

Mécsest gyújtok. Szememben vibrál a fény.

Árnyékot vet a függönyön és lelkemre is.

Bánat fénye, bánat árnya. Szelíd, tiszta érzés szívemben.
Imám száll az éjszakába.

Neked, Érted, - a lelkedért, a lelkemért.