A végtelen idő magába
zár
Szállingóznak a
hópelyhek. Fehér foltok a földön, az örökzöld lombokon.
Könny hull az égből,
reménytelen homály takarja létünket.
Szívem fáj, mindig
teérted kiált.
Szomorúság – magány
ölel körbe.
Emlékek szívemben, -
csendes magányomat betakarja a végtelen fehérség,
S Te pihensz az
öröklétben.
Elhalványultak a
fények, a sugarak, - elnémultak melódiáim.
Álmaimban hangod hív,
- szólít.
Fogod kezem, lelkünk
egymásra lel, de az ébredéssel elillan és már hiába kereslek.
A végtelen idő magába
zár.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése