„A csillagos ég alatt
értjük meg kissé a misztériumokat.”
„Csak a tér-idő
végtelenje felelhet”
Felhők lógnak az égről. Nedves cseppekkel
telítődik minden. A szél beléjük kap, sodródnak az égbolton.
Hová viszik a felhőket?
Hová lettek a napsugarak?
Elgondolkodom.
Ha nézhetem a felhőket, a Napot, a Holdat, a
csillagokat , - megnyugszom. Sok-sok minden titok marad, de nagyon sok mindent
megértek belőle. Nekem a felhők élete egy olyan világ, mint a tavam – egy
tündérvilág.
Olvasom a versedet, - szép – tetszik.
Eszembe juttatja, amikor álltam a kertben, és figyeltem a robogó felhőket. És
eszembe juttatja azokat az estéket, amikor a lemenő nap gyönyörűre színezte a
szálló felhőket és lehetett álmodozni, történeteket kitalálni, meséket szőni
köréjük, figyelni alakjukat.
A felhők
- lehet szeretni, gyűlölni, írni róluk, vagy semlegesen fogadni őket.
Írod: „Bennem is hasonló pillanatban
született meg – egy kis mellékíz is belekerült – az emberi önkényről,
beképzelésekről, talán hálátlanságról is, de ez rejtett, próbáltam őket, a
felhőket lefesteni, igazi lényükben.”
Igen, a felhők: élik az életüket, és bár
lehet, „önkényesek”, de bizony, sokszor jobbak, mint az emberek. Én jól érzem,
hogy a versed igazán nem is csak a felhőkről, vagyis nem is a felhőkről szól,
hanem az „emberekről”, a sok-sok rossz tulajdonsággal felruházott emberekről.
Mert mi – emberek – hányszor vagyunk úgy, hogy nem merjük kimondani, amit
szeretnénk. Pedig mennyi szenvedés, mennyi félreértés – helyére kerülne. Mikor
azt hisszük, érti – akinek a szavainkat szánjuk, - megérti, hogy neki, hogy
hozzá szólunk. Mikor olyan támadások érnek, hogy lépni nem mersz, pedig majd
beleszakad a szíved, hogy nyíltan kiírhasd, amit szeretnél a világba kiáltani:
hogy mennyire hiányzik neked, hogy - hogy szeretnéd úgy, ahogy van, - hogy úgy
, - amilyen. Mert nem merjük levenni az álarcunkat, már félünk minden
mozdulattól, és minden pillanattól. És addig, míg visszahúzódunk a
csigaházunkba, - és mindig a másiktól várjuk, hogy végre lépjen – már nem is
merjük szemtől-szembe kimondani és tisztázni a kimondandókat, - addig csak
szenvedünk és mindenben a rosszat véljük látni.
Amikor elmegyünk az olyan apró, de szép
dolgok mellett, mint a napsugarak játéka a felhők között, vagy a felhők
mélységei, játékossága mellett. Amikor nem tudunk álmodozni az elúszó felhőkben,
- az alakjukban meséket szőni, - amikor nem tudunk a felhők útján üzenni és a
gondolatainkat, az érzéseinket átadni és a „mellékízeket” és hálátlanságot
érezzük, akkor az életünk is olyan, mint a vonuló felhők.
Akkor nézzünk fel a felhős égre és meglátjuk
a felhőket, igazi valóságukban, viharosan, önkényesen, csalva és csalatva, -
hálátlanul.
És egy kicsit álmodozzunk, és megtalálva a
gyönyörűségeket a felhőkben.
A lelkünk, az emlékeink, a
szeretetünk és a felhők ÖRÖKÖK!!!
/Gondolatok Newyear – Felhők c.
versére./
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése