A vihar
Tudod arra gondoltam,
még ragyog a Nap,
szélnek sincsen
nyoma,
mikor a vihar
már a kertek alatt
van,
de van jele
láthatatlan:
a feszültség növekvő,
tele vele a levegő,
s vele az ember is…
robbanásig
halmozódik,
mígnem, mint egy nagy
csatt!,
megérkezik jótékonyan
a vihar,
s aki él, mind
megkönnyebbedik…
a feszültséget okozza
nem csak az égi
viszály,
de minden
békétlenség,
minden rossz, ami van
bántó hatással,
s mert az ember
lakatlan szigeten nem
él,
az ilyen feszültség
sok körülötte,
ami aztán belé
költözve
kicsiny helyen
növekszik hatalmassá,
szerencsés esetben
testet lelket
könnyítő viharrá...
és van úgy, hogy
valakinek
kisugárzása van más,
érezhetően
különleges,
a megszokottól
eltérő,
megmagyarázhatatlan,
és
összetéveszthetetlen:
mintha érkezett volna
egy másik világból,
(legjobban az
érzékenyek:
az állatok,
a kicsiny gyermekek
érzik)
mintha a bántó
feszültség
belőle hiányozna…
talán, mert akkora
a szeretet melegsége,
hogy legyőzi
a kívülről jövő
dermesztőt,
a rossz feszültséget
okozó hatást…
az a feszültség
teljesen más,
az a feszültség
ölelni,
nem háborúzni,
nem birtokolni
vágyik…
az ember általában
távolságtartó
ösztönösen,
az érintéstől sokszor
finnyásan tartózkodó,
de ha közel kerül
egymáshoz
két ilyen
szeretet-kisugárzás,
az lehet a béke,
a tökéletes,
amikor nem a harag,
fel a szeretet
felhalmozódik.
2012. július 20.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése