Wass Albert - Apróságok - gondolatok

Wass Albert

Apróságok – gondolatok

Megelevenedik sok régi emlék, elmosódott képek új színeket nyernek, régi szavak szólnak elő a csendből százszor és ezerszer. Ilyenkor az álmodozás szétnő, s az elmúlt idők fölé emelkedik, kijavít hibákat, miket a lelkiismeret eléje tesz, mint szabó elé a rosszul varrt ruhát. Csak ilyenkor lehet mindent elölről kezdeni s másképpen, megnyugtatóbban rendezni rég elvégzett dolgokat, csak ilyenkor lehet színes csodává álmodni a múltat, s igaznak, szépnek hinni a jövőt.

*

A barátság oka nem lehet véletlen, sem az egymásra utaltság. Még kevésbé az azonos világnézetű beállítottság vagy a politikai célkitűzés. A barátság oka egyedül a barátság maga.

*

Az emberek játszanak a szavakkal. Úgy éppen, mint a gyermekek a játékkockákkal. Csakhogy a szavak veszedelmesebbek, mint a játékkockák. Nem lehet összeszedni őket, és elrakni a ládába, ha rosszul sikerült a játék. A szavak örökre ott maradnak, ahová az első pillanatok hangulatában helyeztük őket. Láthatatlanok és megfoghatatlanok, és ezért nem lehet kijavítani a hibát, amit elkövettünk velök. Az emberek hihetetlenül könnyelműen játszanak a szavakkal.

*

Az ember lelke olyan, mint a gyémánt, amit csiszolni kell hosszú időn keresztül, míg teljes fénye és szépsége kitisztul. Kinek, ami hibája van, annak a hibának a kijavítása miatt vissza kell jönnie a földre újra meg újra.

*

Minden embernek van egy útja, amelyiken járnia kell. Nem lehet letérni róla. Az ember azt hiszi, hogy akik egy födél alatt élnek, azoknak útjuk is egy. De ez nem így van. Nem a födelen múlik, hanem az utakon. A födél nem tartja össze az utakat, ha azok nem úgy indultak, hogy egymás mellett haladhassanak hosszú ideig.

*

Az apróságok jelentik az életet, zagyván összekeverve bennünk, mint ahogy valamely festmény lényegét sem a rajta szereplő alakok adják, hanem a vonalak hajlása s a színek kevert árnyalatai.

*

S ha Te is egyszer-másszor szomorú leszel, s hasztalanul jársz-kelsz az emberek között, a szomorúságodon nem segít senki, és úgy érzed, mintha valami nagy-nagy súly ülne a lelkeden, és napról napra jobban belefáradsz, s talán már azt is hiszed, hogy nem bírod tovább: egy este szökj le titokban a tóhoz. (...) Ha szomorúságoddal a tó partján megállsz: olyan kék lesz a víz, mint még sohase volt. A legcsöndesebb szellő indulását meghallhatod, akkora lesz a csend, s ameddig ér a nádas: minden nádszál csak neked muzsikál akkor. (...) Hunyd be a szemed, ha látásod már nagyon gyönge lesz, akkor és egyszeribe látni fogod a madarak táncát bent a tocsogóban. És akkor, azon a csöndes estén maga a tó mesél neked tovább, folytatja ott, ahol én abbahagytam. És akkor a csöndes estén, Te elfelejted, egészen biztosan elfelejted, hogy szomorú voltál.

*

Mert az élet az valami roppant különös dolog. Az úgy odakötözi az embert a földhöz, egy völgy hajlatához, vagy egy domb oldalához, úgy odakötözi még akkor is, ha nehéz és nyomorúságos élet, hogy az ember lassanként odanő hozzá, gyökeret ereszt belé s lassan otthonának kezdi érezni akkor is, ha idegen.