2017. december 9., szombat

Lennék ...



Lennék ...

Lennék gyors felhő,
Szállnék a horizont alatt
Lennék dús falomb,
S árnyat adnék a forróságban
Lennék hullám,
Fodrozódva, a partot nyaldosva
Lennék madár,
Az ég felé szárnyalón suhanva
Lennék gyermek,
Veled kacagva, játszadozva
Lennék virág,
Illatomat is neked ontanám
Lennék álom,
Átölelve, téged ringatnálak
Lennék dallam,
Melódiákkal andalítanálak (ringatnálak)
Lennék szél,
Arcodat finoman érinteném
Lennék holdfény,
Füledbe titkokat súgnék
Lennék ige,
Érted áldást mondanék
Vagyok az,
Aki szeretetemmel átölel

Az önzés, a gyarlóság ...



Az önzés, a gyarlóság ...

Tudod arra gondoltam,
hogy az önzés talán
a leggyarlóbb emberi tulajdonság,
de belegondolva jobban,
indokolt a gyarlóság,
mert az ember olyan,
kívül a gyomrán
maga is,
mint a gyomor, este jól lakik,
holnapra újra megéhezik,
minél többet fogyaszt,
annál éhesebb lesz,
a gyomor, s vele az éhség
az elfogyasztott táplálékkal
együtt növekszik…
ha egyszer jól lakni végképp tudna,
mindig többre nem vágyna,
több vagyonra, időre, szeretetre,
mindig több, felé jövő szeretetre…
mint egy betegség olyan ez,
az éhségnek nincs vége sohasem,
és aki önzetlen, az legyőzni
a saját éhségét próbálja,
ami puszta akarattal
szinte lehetetlen...
élni nem jó éhesen,
a folytonos éhezés visz
a kapzsisághoz…
de ha az ember átlátná jól,
észrevehetné,
mindig többet hiába fogyaszt,
nem lesz akkor se boldogabb,
megelégedne kisebb falatokkal,
igaz, az újabb éhség
akkor is utolérné,
csak talán hamarabb jól lakna…
pedig talán egyszer
ez a feneketlen étvágy is elmúlhat,
a folyton keletkező űrnek a helyét,
ha a szeretet elfoglalja...
s ha nem szenved az éhségtől
újra, meg újra,
akkor az ember talán megelégszik
a mindennapi betevő falattal…
és aki nem éhezik,
az adakozó lesz könnyűszerrel,
hiszen amit ad,
az nem létszükséglet számára,
hogy másnak odaadja,
önzetlennek sem kell lennie.

2011. november 14.

Lágy, őszi fények



Lágy, őszi fények

Lengedező, hűvös szél a kopár ágak között.
Kihunynak a fények az alkonyi égen.
A korai alkony után hirtelen ránk szakadó,
egyre sűrűsödő, sötét éjszaka borul.
Halvány, sápadt holdfény simítja az őszi égboltot.

A hajnalpír még megfesti a horizontot,
harmat szitál – és a reggel kék azúrral vonja be az eget.
Majd újra a fény, a világosság – örök körforgásban.
Ökörnyál úszik ezüstösen a fényben, a szélben libbenve tova.
Csorog a fény ránk a kéklő ég felől.
Az őszi szél arcunkba fújja a hulló, aranyló leveleket,
susogón, zizzenve.
Lágy, őszi fények öntik el a végtelent.

Ha a lélek van ...



Ha a lélek van ... 

Tudod arra gondoltam,
amikor tesz valamit az ember,
teheti sokféleképpen,
teheti kötelességszerűen,
teheti kedvvel,
teheti oda se figyelve,
szinte már automatikusan,
vagy csupán,
hogy az idejét töltse ki,
és úgyis teheti,
hogy beleadja
a szívét a lelkét…
el lehet viselni,
hol könnyebben,
hol nehezebben,
minden más kudarcot,
de ha a műben a lélek van,
a kudarc után
bizony, az alkotó marad
lélek-veszítetten…
és talán ilyen a szeretet,
sokféleképpen lehet szeretni,
lehet a felszínen,
és lehet a lelket is beleadva,
(sokszor nem is tud különbséget tenni
az, aki kapja)
s ha az ilyen szeretet
talál a visszautasításra,
akkor az ember úgy érezheti,
hogy bele a lelke hal.

2011. november. 13.

Égi fények ...



Égi fények ...

A hűvös, simogató holdfényben a világ álomra hajtja a fejét, s a halvány fényben szárnyalnak útjukon. Párás köd száll a szemekre, áldást hozva életünkre. A mély szemekre hullnak a csendek. Szálló, lenge álomban a lelkek nyugszanak, a vándorló éjszaka fények között. Csillagszikrák kergetőznek ott fenn, s angyalszemek kísérik a messzeségben. Magányos útjaikon szárnyalnak a lelkek az álomvilágban. Szívünk fájdalmai is elnyugszanak, csak olykor hangzanak a mély sóhajok. A magányos ösvényeken, messze odafönn találkoznak a lelkek. Megbűvölten a csend gyengéd érintésében, a Holdfény búcsújában. Elrejtőzve az éj melódiáiban a remény oltárán ébredve. A holdfény mosolyog, homályosan tör át a csillagszikra a felhők fürtjei közt. Alszik a táj, néma a horizont. Az álom fátyla terül ránk. Bolyongva a merengő csillagfényben, - otthonra lelve.

Elszálltak a szavak, a sóhajok is elpihentek, ellobbantak a fények. Az álomvilág ölelésében melódiák szárnyalnak árnyakba vonva, a titkok rejtélyében. Ezüstselyem fények fátyla terül ránk, szomorú szemekben könnyek és az égi fények csillognak.

A szeretet nem hal meg ...



A szeretet nem hal meg ... 

Tudod arra gondoltam,
hogy az ember tud sok mindent,
sok mindenre képes,
de az idő száguldó folyamán
sok mindent el is felejt,
vannak közöttük feledhetőek,
soha elő nem kerülők,
de az élet gyors változásaiban
elfelejt fontos dolgokat is,
ami ma nélkülözhetetlen valóság,
holnapra csak emlék,
holnaputánra az is halványul,
míg végül a semmibe hull…
szerencsére vannak dolgok
olyanok,
amiket nem lehet elfelejteni,
mert nem az agynak a lakói,
ott élnek a zsigerekben,
vagy még mélyebben, a lélekben...
elég egy kép, egy mozzanat,
egy ráutaló jel, és, jelenné válva
előtör az emlék …
talán így éli mindennapjait
a szeretet,
sokszor merül feledésbe,
de, mint ahogy
az emlékek távolából
a virág illatára
minden tavasszal
előbújik a méhecske,
talán úgy jön a szeretet elő,
először,
mint emlékezet,
azután teljes valójában…
sokszor elég
egy szeretni való mozzanat,
egy létezésére utaló jel,
ami rejtekhelyéről előcsalogatja …
a napsugár ragyogó fénye
megmutatja,  
a szeretet nem meghalt,
csak egy kis időre,
talán a csalódástól félve
merült a feledés sötétjébe.

2011, november 11.

Holdfény



Holdfény

A sápadt hold kóborol
magányosan az égi utakon
Az éjszaka örök vándora,
udvarában csillagok sora,
körötte szerteszét sziporkázva
A kopár, téli fák hegyén,
halvány fénnyel üldögél
fagyottan, remegve a holdfény

A cél - a születés ...



A cél - a születés ...

Tudod arra gondoltam,
ha a cél az utolsó,
a legvégső állomás,
csak az, és semmi más,
akkor valóban fontosabb,
hogy az út legyen szép legalább…
de ha a cél a születés,
nem pedig a halál,
akkor bizony az út ahhoz
sokszor nagyon is nehéz,
és mégis megéri,
az új élet feledteti
a sokszor kibírhatatlan kínt…
s ha a cél a hegy csúcsa,
ha addig az út nagyon meredek,
ha veszélyekkel van tele,
ha szépnek egyáltalán nem mondhatni,
de a legmagasabb pont különlegességét
az út nehézsége is emeli,
oda csak kevesen juthatnak el,
az akadályokat legyőzve,
a csúcsra érve
az ember az rosszat is feledi,
kárpótol a látvány mindenért…
és ha az ember maga se tudja a célt,
nehéz azt elviselni, ha oktalan rossz az út,
akkor még az elérhető cél sem segít,
az életet ezerszer elátkozza,
de ha sok nehézségen keresztül
eljut a szeretet legmagasabb csúcsára,
ahol már eltűnik az én, és eltűnik a mi,
egyedül, legfontosabbként
marad csak a másik,
akkor, ha már ott van az ember,
akkor elfelejt
minden oda vezető fájdalmat,
a szépségért mindent megbocsát,
akkor a cél, a legmagasabb fokú szeretet,
szentesíti az oly sokat szidott eszközt.

2011. november 09.

2017. december 8., péntek

Lombtalan faágak fölött



Lombtalan faágak fölött

Kialszik a lemenő Nap fénye
Az égbolt szürke ruhát ölt magára
Árnyak ölelnek az estben
Fáradt nap után nyugalmat lelsz
S az esthajnalcsillag felragyog
A kóbor vándornak utat mutatva
Bolondos táncosként jár a Hold
Elnyeli az éj a horizontról legurulva
Zaklatottan várod a hajnal ébredését
Csípős éj után az ég színes paletta
Harmatcseppek futnak az ablaküvegen
Fényforgácsok döfik át a horizontot
A ragyogó Nap arany sugara imbolyog
Az égi udvar alatt szárnyaló dallamok
A szívek csordultig teli érzéssel
A lelkek bolyonganak a reggelekben

Egyedül sem magányosan



 Egyedül sem magányosan 

Tudod arra gondoltam,
hogy az ember életében
találkozik valóságos,
és nem valódi dolgokkal,
de különbséget tenni talán
nem tud igazán,
mert
nagyon is élethű a látszat …
a gyors hervadást látva
 eldönti könnyen,
hogy a jégvirág az ablakon ,
bármennyire is tökéletes látszatra,
egy cseppet sem valódi,
hogy a homokbucka,
amit a szél összehordott,
az nem hegy,
még dombnak sem mondható…
talán ilyen a barátsággal teli
szeretet,
és a szeretettel teli barátság,
de, hogy csak
a körülmények ügyes játéka,
hogy csak a felhő,
vagy maga az ég,
az ember meg
 csak akkor tudja,
mikor már eltemeti…
aminek végül,
akár az idő segítségével is
a sírját megássa,
az sohase volt valóságos,
meghalni, semmibe tűnni
csak a látszat,
csak az üres test képes...
ha a szeretet és a barátság
nem csak a test,
de a lélek is ott van benne,
ha nem csak összehordott műve
a véletlennek,
akkor soha nem olvad el,
az igazi nem rendeződik
a külső fuvallat hatására,
ha nem porból lett, porrá nem is lehet …
az ember sokszor elsirat,
olyankor a látszatot búcsúztatja,
vissza a semmit sírja,
de aki a lelket is megszereti,
talán egyedül se marad magára.

2011. november 09.

2017. december 7., csütörtök

Sejtelmes fények ...



Sejtelmes fények ...
/Magával hozott a pillanat/

A lemenő Nap fénye lebegett a horizonton.
Magával hozott Téged a  pillanat, a vérvörös alkonyon.
A csend burkolta be az estét.
Az esthajnalcsillag szelíd varázsa vonzotta szememet magához.
Kicsit fájdalmasan figyeltem és
a szívem tele volt áhítattal, emlékekkel.
A fény átderengett a lenge lombok között.
Emlékfátyolon keresztül kirajzolták arcod és alakod körvonalát,
mosolyodat láttam   szemem előtt.
Felmelegített az érzés. Szavaid öleltek.
Képek, villanások,  árnyak, -  az est sejtelmes fényei.
Lelkem remegése Érted! Vágyom finom érintésed!
Szeretlek!

A mindenható lélek ...




A mindenható lélek ...

Tudod arra gondoltam,
hogy az ember minden más élőlénytől
talán csak akkor különbözik,
ha a gondolatát, a cselekedetét
nem csupán az ösztön irányítja,
a legfontosabb dolgokban dönt
a mindenható lélek,
ha az utolsó szót ő mondja ki,
ha őt szolgálják az ösztönök is …
de mintha a test és a lélek
harcban állna egymással,
sokszor győzedelmeskedik a lélek,
vagyis a szeretet felett a test,
pedig talán, amikor az ember
nem a szeretet szavára cselekszik,
akkor semmiben se különbözik,
oktalan mondja magára,
hogy a király ő
az élőlények közt…
(vannak nála
sokkal tökéletesebb ösztönűek)
különleges Emberségét
a szeretet adja épp,
a szeretet általi gondolkodás,
a szeretet általi gondoskodás,
amikor győzedelmeskedik
az állat felett az Ember,
aki, amikor cselekszik
nem csak magáért,
nem csupán a sajátjáért…
az ember emberségét
a lelke szeretete adja,
s ha egyszer arról elfelejtkezne,
ha megtörténne a vészt jósló tragédia,
ha a „fejlődés” folyamán
a szeretet elkorcsosodna,
akkor csak egy hatalmas állatkert
része lenne ő is,
ahol mindenki születik, táplálkozik,
teremt magának hajlékot,
nemz utódokat,
hogy aztán
a földdel újra egyenlő legyen,
nyomot se hagyjon maga után

2011. november 08.

A szeretetem ...



A szeretetem …


Egyre hidegebbek a napok, egyre hosszabbak az éjszakák .. És egyre nehezebbek számomra. Esik a hó. Megállás nélkül. Gyönyörű ez a világ, gyönyörű és mégis olyan fájó.
Amikor szembetalálom magam olyan emberekkel, akik csak bántani tudják embertársaikat, - számomra olyan megrázó. Megrázó és egyben érthetetlen is, mert minden embernek van választási lehetősége. Mindenkinek adott a továbblépési lehetőség. Hisz természetes – legalább is számomra, ha valami nem felel meg az ízlésemnek, oda nem térek be többé. Talán túl naív vagyok? Akiket bánt mások „szeretete”, valószínű nem kaptak az életben szeretetet, vagy nem eleget, ezért mindenkiben, mindenben ellenséget vélnek felfedezni, és azt olyan dolgokkal reagálják le, ami másokat sért. Az ilyen emberek tehetnek a világ összes fájdalmáért, szenvedéséért, - nem törődve mások lelkével. Mindenkin és mindenen átgázolnak.
Igazad van: Van akinek a szó, maga a szó, maga az érzés is rossz. Aki maga nem élt, - nem élhetett át érzéseket, de vajon – akkor is – ezt az érzést, mások érzéseit miért tartja rossznak, miért hoz ki egyes emberből gorombaságot, ocsmányságokat a szeretet. Mert miért is rossz a szeretet? Miért kell másokat bántani azért, mert ő nem érezhet, vagy másként érez. Igen, igaz, - az a fontos, hogy akit szeretünk, ő mit érez, ővele együtt mit érezhetünk át, és csak az számít a mi szemünkben, amit Ő mond. A szavak sokszor csak feleslegesek. Mindenkinek joga van szeretni, mindenkinek joga van az érzéseit kimondani, és ha az emberekben ellenkező érzelmeket vált ki – neki is joga van mindehhez .. Ahhoz, hogy ő ne szeressen, De ahhoz akkor sincs joga, hogy más érzéseibe belegázoljon, bántóan lépjen fel.
Joga a hóban dideregni, - joga van szabadon gondolkodni és joga van az érzelmeit nyíltan kimondani, - kimutatni. Félünk – sok mindentől félünk. Sokszor saját érzéseinktől is megrémülünk, de vannak pillanatok, amikor mégis azt tesszük és azt tehetjük, amit a szívünk, a lelkünk, a belső világunk vezérel.
Mint minden napom lassan a hajnalt ébresztgeti. Olvastam: olvasom Verlaine  versét az:
„Érzelmes séta”-t, és elgondolkodom: nemrég még így éreztem: ültem a tópartomon, a lemenő nap fényében figyeltem a tavirózsákat /lótuszvirágokat/, a fűzfámat, a nádas közül hangzó békákat, vadkacsákat hallgattam. És ültem ott fájó szívvel – fájó lelki sebeimmel. Nemrég búcsúztam. Búcsúztam a tótól, az egész szeretett „tündérvilágomtól”. És most itt van, itt a tél. Nagy, puha fehérség borít mindent – nagy puha fehérség borítja szívemet is. Borzongok  didergek. Nincsenek az éltető elemeim, - a szívemben az Irántad érzett szeretetem melenget, de olyan jó Rád gondolni. Titkok! Érzelmek – szeretet. És az út. Az útnak még nincs vége. Megyünk tovább, mert mindig kapunk egy gondolatot, - szépséget, - érzést, amiért érdemes, újra érdemes egymást keresni. De tudni kell – az útnak soha nem lehet vége, - mert az út végtelen. Végtelen – ami tele van titokkal, - titokzatossággal, gyűlölettel, - bántalmakkal, de mindig ott van az érzés. Minden mögött az érzés, - a szeretet. A szeretetem irántad – Tefeléd