A szeretetem …
Egyre hidegebbek a napok, egyre hosszabbak
az éjszakák .. És egyre nehezebbek számomra. Esik a hó. Megállás nélkül.
Gyönyörű ez a világ, gyönyörű és mégis olyan fájó.
Amikor szembetalálom magam olyan emberekkel,
akik csak bántani tudják embertársaikat, - számomra olyan megrázó. Megrázó és
egyben érthetetlen is, mert minden embernek van választási lehetősége.
Mindenkinek adott a továbblépési lehetőség. Hisz természetes – legalább is
számomra, ha valami nem felel meg az ízlésemnek, oda nem térek be többé. Talán
túl naív vagyok? Akiket bánt mások „szeretete”, valószínű nem kaptak az életben
szeretetet, vagy nem eleget, ezért mindenkiben, mindenben ellenséget vélnek
felfedezni, és azt olyan dolgokkal reagálják le, ami másokat sért. Az ilyen emberek
tehetnek a világ összes fájdalmáért, szenvedéséért, - nem törődve mások
lelkével. Mindenkin és mindenen átgázolnak.
Igazad van: Van akinek a szó, maga a szó,
maga az érzés is rossz. Aki maga nem élt, - nem élhetett át érzéseket, de vajon
– akkor is – ezt az érzést, mások érzéseit miért tartja rossznak, miért hoz ki
egyes emberből gorombaságot, ocsmányságokat a szeretet. Mert miért is rossz a
szeretet? Miért kell másokat bántani azért, mert ő nem érezhet, vagy másként
érez. Igen, igaz, - az a fontos, hogy akit szeretünk, ő mit érez, ővele együtt
mit érezhetünk át, és csak az számít a mi szemünkben, amit Ő mond. A szavak
sokszor csak feleslegesek. Mindenkinek joga van szeretni, mindenkinek joga van
az érzéseit kimondani, és ha az emberekben ellenkező érzelmeket vált ki – neki
is joga van mindehhez .. Ahhoz, hogy ő ne szeressen, De ahhoz akkor sincs joga,
hogy más érzéseibe belegázoljon, bántóan lépjen fel.
Joga a hóban dideregni, - joga van szabadon
gondolkodni és joga van az érzelmeit nyíltan kimondani, - kimutatni. Félünk –
sok mindentől félünk. Sokszor saját érzéseinktől is megrémülünk, de vannak
pillanatok, amikor mégis azt tesszük és azt tehetjük, amit a szívünk, a
lelkünk, a belső világunk vezérel.
Mint minden napom lassan a hajnalt
ébresztgeti. Olvastam: olvasom Verlaine
versét az:
„Érzelmes séta”-t, és elgondolkodom: nemrég
még így éreztem: ültem a tópartomon, a lemenő nap fényében figyeltem a
tavirózsákat /lótuszvirágokat/, a fűzfámat, a nádas közül hangzó békákat,
vadkacsákat hallgattam. És ültem ott fájó szívvel – fájó lelki sebeimmel.
Nemrég búcsúztam. Búcsúztam a tótól, az egész szeretett „tündérvilágomtól”. És
most itt van, itt a tél. Nagy, puha fehérség borít mindent – nagy puha fehérség
borítja szívemet is. Borzongok didergek.
Nincsenek az éltető elemeim, - a szívemben az Irántad érzett szeretetem
melenget, de olyan jó Rád gondolni. Titkok! Érzelmek – szeretet. És az út. Az
útnak még nincs vége. Megyünk tovább, mert mindig kapunk egy gondolatot, -
szépséget, - érzést, amiért érdemes, újra érdemes egymást keresni. De tudni
kell – az útnak soha nem lehet vége, - mert az út végtelen. Végtelen – ami tele
van titokkal, - titokzatossággal, gyűlölettel, - bántalmakkal, de mindig ott
van az érzés. Minden mögött az érzés, - a szeretet. A szeretetem irántad –
Tefeléd
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése