Táncol az éj ...
2013. december 4., szerda
A szeretet adagolja
A szeretet adagolja
Tudod arra gondoltam,
hogy az étel készítése érdekes dolog,
mert lehet az alapanyag
akár ugyan az is,
a recept sem másmilyen,
sokszor még az akarat sem hiányzik,
és a kettő lehet mégis
összehasonlíthatatlanul különböző,
ha az egyik kezet a megszokás,
a kötelességtudat irányítja,
a másikat pedig a szeretet mozgatja...
és talán, mint az étek, az élet is olyan,
nem mindegy, hogy napról napra
hogyan van előállítva, unalmas,
egyhangú, ha megszokásnak,
eredménye a muszájnak,
de a legcsodálatosabb költészet,
a legszebb muzsika,
ha a belevalókat a tálba
a szeretet adagolja.
hogy az étel készítése érdekes dolog,
mert lehet az alapanyag
akár ugyan az is,
a recept sem másmilyen,
sokszor még az akarat sem hiányzik,
és a kettő lehet mégis
összehasonlíthatatlanul különböző,
ha az egyik kezet a megszokás,
a kötelességtudat irányítja,
a másikat pedig a szeretet mozgatja...
és talán, mint az étek, az élet is olyan,
nem mindegy, hogy napról napra
hogyan van előállítva, unalmas,
egyhangú, ha megszokásnak,
eredménye a muszájnak,
de a legcsodálatosabb költészet,
a legszebb muzsika,
ha a belevalókat a tálba
a szeretet adagolja.
2013. nov. 16.
A jót tartósítani ...
A jót tartósítani ...
Tudod arra gondoltam,
hogy ami jó az ember számára
azt szeretné tartósítani magának,
megőrizni hosszan gazdagságát,
a napsugár által érlelt örömöket
átélni a hideg télben is,,
kitartson a következő tavaszig...
sok mindent tesz azért,
hogy az íze, az értéke
minél jobban,
minél tovább megmaradjon:
szeretné a telet
szebbé varázsolni a nyár termésével,
a Nap melegét is zárná dobozba,
hogy jusson is, maradjon is belőle télre...
és ha azokra vágyik, hogyne vágyna arra,
hogy ne kopjon meg a szeretete fénye,
hogy az ereje ne csökkenjen az idő múlásával,
hogy a gyümölcse élvezhető legyen mindvégig,
hogy a fagyos télben is,
melegítsen, mint egy forró kályha...
nem egyszerű dolog a folyton változó,
gyorsan romló világban
valamit is épségben megőrizni,
ahogy az életen át tartó ifjúságnak,
úgy még nem találták ki
szerét az örök szeretetnek,
(pedig talán összefügg a kettő)
ahhoz a romboló időt kéne legyőzni...
de, ha jó helyen,
megfelelő körülmények közt,
nem a zűrös felszínen,
mint igazán féltett kincsnek,
lakhelye mélyen a lélekben van,
akkor az arra lehet biztosíték,
hogy nem veszti el a kezdeti fényét,
folyton csiszoldva csak tökélesedik,
akkor talán
végig kíséri az embert az útján
a belső fiatalság,
és okozója a mélyen lévő szeretet.
hogy ami jó az ember számára
azt szeretné tartósítani magának,
megőrizni hosszan gazdagságát,
a napsugár által érlelt örömöket
átélni a hideg télben is,,
kitartson a következő tavaszig...
sok mindent tesz azért,
hogy az íze, az értéke
minél jobban,
minél tovább megmaradjon:
szeretné a telet
szebbé varázsolni a nyár termésével,
a Nap melegét is zárná dobozba,
hogy jusson is, maradjon is belőle télre...
és ha azokra vágyik, hogyne vágyna arra,
hogy ne kopjon meg a szeretete fénye,
hogy az ereje ne csökkenjen az idő múlásával,
hogy a gyümölcse élvezhető legyen mindvégig,
hogy a fagyos télben is,
melegítsen, mint egy forró kályha...
nem egyszerű dolog a folyton változó,
gyorsan romló világban
valamit is épségben megőrizni,
ahogy az életen át tartó ifjúságnak,
úgy még nem találták ki
szerét az örök szeretetnek,
(pedig talán összefügg a kettő)
ahhoz a romboló időt kéne legyőzni...
de, ha jó helyen,
megfelelő körülmények közt,
nem a zűrös felszínen,
mint igazán féltett kincsnek,
lakhelye mélyen a lélekben van,
akkor az arra lehet biztosíték,
hogy nem veszti el a kezdeti fényét,
folyton csiszoldva csak tökélesedik,
akkor talán
végig kíséri az embert az útján
a belső fiatalság,
és okozója a mélyen lévő szeretet.
2013. nov. 16.
Ölelő szemek
Ölelő szemek
Gyertyafényt tükröz
az ablaküveg
Az érzések angyala
száll az estben
A szemek üzeneteket
közvetítenek
Ölelnek bennünket
szeretetben
Várakozás
Várakozás
. Átrepülünk életünk felett. Nem véd már a
szárnyaló szerelem. Elfogy a levegő is köröttünk, a csönd magányosan árnyakat
rajzol.
Fájdalom arcodon,
végtelen utakon vezet a sorsod. Lebegsz, majd hirtelen zuhansz, de újra
felállsz és lépsz tovább. Pillantásod mélye szememben ég, világomat felgyújtva
árnyékod követ, - olykor felhőket sodor föléd a vihar. Csodák ölelnek, utazol
közöttük – álmodozva. Megszerettelek. Mikor az utunk kereszteződött, te
választottál magadnak. Aznap láttam meg a reményt. A szívedbe láttam, minden
ágad külön virágzott nekem, csakis nekem. Jövőm voltál. Lombosodtak az érzések
bennünk, majd összekapaszkodtunk. Beléd bújtam, belém bújtál. Azóta is te
kellenél, te hiányzol, de a sors elsodort: belehulltál a végtelenbe.
Pillanatnyi öröm
Pillanatnyi öröm
Tudod arra gondoltam,
hogy a pillanatnyi örömért
az ember megtenne sok mindent,
sok mindent feláldozna,
ami addig fontos volt,
és ami tovább is fontos lenne nagyon,
aminek a súlyát
nem érzi a zaklatott pillanatban,
mikor valamit nagyon akar,
észre azt nem veszi,
hogy ott áll a szakadék szélén
az addig féltett becsülete,
az addig kiérdemelt lelki békéje:
csak egy lépés,
és azért a pillanatért
már ott zuhan mind a semmiben...
pillanatnyi öröm csak elvenni azt,
ami nem a sajátja,
de, ha az ember embernek valódi,
akkor nagy az esély arra,
hogy az az utolsó boldog pillanata,
amikor a státusz
visszafordíthatlanul megváltozik,
tolvaj lesz a becsületesből,
aki addig
szembe nézett bátran a tükörrel,
az most a tekintetét messzire kerüli:
a pillanat elmúlik,
(ahogy az szokása a pillanatnak)
és a nyugodt álmúból
lesz éberen hánykolódó...
az ember sokszor azt gondolja,
a szeretet mindenre feljogosítja,
pedig talán leginkább
a szeretet látja kárát,
nem maradhat ott,
ahol miatta vannak áldozatok,
lehet a legnagyobb áldozat
a boldogság, nem csak a kifosztotté,
de az alkalmi tolvajé, csak egy pillanat,
ami tönkre teheti az egészet,
ami miatt mindent elveszhet...
megkeseredik
még az öröm is,
amit magának
oly nagy áldozat árán,
de végül megszerzett:
egy pillanatnyi boldogság,
és áldozat lehet a meglévő szeretet,
és a következmény
a hosszan tartó boldogtalanság.
hogy a pillanatnyi örömért
az ember megtenne sok mindent,
sok mindent feláldozna,
ami addig fontos volt,
és ami tovább is fontos lenne nagyon,
aminek a súlyát
nem érzi a zaklatott pillanatban,
mikor valamit nagyon akar,
észre azt nem veszi,
hogy ott áll a szakadék szélén
az addig féltett becsülete,
az addig kiérdemelt lelki békéje:
csak egy lépés,
és azért a pillanatért
már ott zuhan mind a semmiben...
pillanatnyi öröm csak elvenni azt,
ami nem a sajátja,
de, ha az ember embernek valódi,
akkor nagy az esély arra,
hogy az az utolsó boldog pillanata,
amikor a státusz
visszafordíthatlanul megváltozik,
tolvaj lesz a becsületesből,
aki addig
szembe nézett bátran a tükörrel,
az most a tekintetét messzire kerüli:
a pillanat elmúlik,
(ahogy az szokása a pillanatnak)
és a nyugodt álmúból
lesz éberen hánykolódó...
az ember sokszor azt gondolja,
a szeretet mindenre feljogosítja,
pedig talán leginkább
a szeretet látja kárát,
nem maradhat ott,
ahol miatta vannak áldozatok,
lehet a legnagyobb áldozat
a boldogság, nem csak a kifosztotté,
de az alkalmi tolvajé, csak egy pillanat,
ami tönkre teheti az egészet,
ami miatt mindent elveszhet...
megkeseredik
még az öröm is,
amit magának
oly nagy áldozat árán,
de végül megszerzett:
egy pillanatnyi boldogság,
és áldozat lehet a meglévő szeretet,
és a következmény
a hosszan tartó boldogtalanság.
2013. nov. 15.
Az élet ...
Az élet ...
Tudod arra gondoltam,
hogy az élet a gyermekeit
nem egyformán neveli,
az egyiket
minden jóval elhalmozza,
szinte elkényezteti,
mintegy tanítva arra,
hogy nagyon jó kapni,
mintha csak
az lenne a célja az életnek...
a másikat másképp faragja,
neki az örömöt nem osztogatja,
s mert számára más nem marad,
talán örül annak, hogy ő adhat:
az egyik az értelmet
kívülről várja,
míg a másik
önellátóvá válik,
a saját örömét
a saját kiskertjében
megtermeli magának...
talán, egyszer mindkettő eljut
egy végső pontig,
amikor már az élet nem ad semmit,
amikor már bánja az egyik,
hogy mindent csak magának akart,
nincs olyan emlék, olyan cselekedet,
amire visszaemlékezni jó,
amit maga mögött hagyott
az egy önző élet volt...
a másik talán
elgondolkodik csendesen,
hogyan is lehetett, hogy vele
ilyen mostohán bánt az élet,
hogy magától semmi jót nem adott,
pedig talán
ő a sikeresebb műve az életnek,
ő, aki nem másra várt,
aki a saját örömét
megtermelte magának.
hogy az élet a gyermekeit
nem egyformán neveli,
az egyiket
minden jóval elhalmozza,
szinte elkényezteti,
mintegy tanítva arra,
hogy nagyon jó kapni,
mintha csak
az lenne a célja az életnek...
a másikat másképp faragja,
neki az örömöt nem osztogatja,
s mert számára más nem marad,
talán örül annak, hogy ő adhat:
az egyik az értelmet
kívülről várja,
míg a másik
önellátóvá válik,
a saját örömét
a saját kiskertjében
megtermeli magának...
talán, egyszer mindkettő eljut
egy végső pontig,
amikor már az élet nem ad semmit,
amikor már bánja az egyik,
hogy mindent csak magának akart,
nincs olyan emlék, olyan cselekedet,
amire visszaemlékezni jó,
amit maga mögött hagyott
az egy önző élet volt...
a másik talán
elgondolkodik csendesen,
hogyan is lehetett, hogy vele
ilyen mostohán bánt az élet,
hogy magától semmi jót nem adott,
pedig talán
ő a sikeresebb műve az életnek,
ő, aki nem másra várt,
aki a saját örömét
megtermelte magának.
2013. nov. 15.
Szeretve ...
Szeretve ...
Tudod arra gondoltam,
hogy akik erőszakkal követelnek,
végül kapni úgy kapnak, azok az uralkodók,
de, mint tudva lévő, a királyok mégse boldogok...
és akik kezüket remegőn kitartva kérnek,
végül alamizsnát úgy kapnak, azok a koldusok,
ők se boldogok...
mert lehet kapni erőszakkal kikövetelve,
vagy lehet sírva, könyörögve kérve,
de talán csak boldogok a kiválasztottak,
akik nem követelnek és nem is kérnek,
de amire titkon vágynak, kapják azt,
mert szeretve vannak.
hogy akik erőszakkal követelnek,
végül kapni úgy kapnak, azok az uralkodók,
de, mint tudva lévő, a királyok mégse boldogok...
és akik kezüket remegőn kitartva kérnek,
végül alamizsnát úgy kapnak, azok a koldusok,
ők se boldogok...
mert lehet kapni erőszakkal kikövetelve,
vagy lehet sírva, könyörögve kérve,
de talán csak boldogok a kiválasztottak,
akik nem követelnek és nem is kérnek,
de amire titkon vágynak, kapják azt,
mert szeretve vannak.
2013. nov. 15.
Szívemmel, lelkemmel ...
Szívemmel, lelkemmel
...
Érnek a gyümölcsök a
fákon, madarak dalolnak a lombok között
Vándormadarak
búcsúkörüket szállják, csicseregnek, fütyörésznek, suhognak
Dallamként száll
velük a lelkem, Rád gondolva – lehunyt szemmel
Szavakat keresek,
amivel elmondhatom, hogy milyen az irántad érzett szeretetem
Lebegek, mint a gondolatok,
mint az álmok az álmokban
Az álmokkal is
lebegek – a világban, a titokzatosságban
Maradj csodámként,
hogy boldog lehessek!
Maradj Fényem, égi
lángom, csillagom, a napfény ragyogó győzelme,
fátyolos csoda, ég és
föld világa, csöndes esti tájak, az égi vándorok titkainak története.
A felkelő Nap hajnali
fátylai, a szivárványos hajnali fények
Fájó, ugyanakkor
ragyogó emlékek, gondolatok
Síró szívünk,
perzselő szavak, szomorúság és szépség - lelkem dallamai
Ezüstszikrás
holdfény, vágyódó szívdobogás
Tiszta, ragyogó
világom
Táncoló lélek ...
Táncoló lélek ...
Mosolyod körülöleli
szívemet
Szárnyat ad, utamon
fényt sugároz
ritmusos táncot lejt
a lelkem
A te aranylón ragyogó
szemedtől
A szeretet önzetlen
A szeretet önzetlen
Tudod arra gondoltam,
hogy az ember önző,
a szeretet az önzetlen,
s hogy az ember
mindenből hasznot akar,
talán teljesen jogosan,
haszon nélkül
az egész értelmetlen,
ha egyszer a magot elülteti,
a termés lesz a jutalom,
anélkül a fáradság minek,
és az életnek is van haszna,
az élet haszna a szeretet,
és kell, hogy legyen haszna
a szeretetnek is,
nem holnap, hanem ma,
minden pillanatban,
és nem a fájdalmas szeretet
örök tanulsága,
bölccsé tevő szomorú tapasztalata,
de kell a szeretet okozta öröm,
a virágba borult kert látványa...
ha azt nem adja,
ha csak bánatot okoz,
akkor szabadulni kell tőle
mihamarabb,
mint ellenséget, le kell győzni,
ki kell a szívből tépni,
nincs miért hozzá ragaszkodni:
a haszon nélküli szeretet haszontalan...
az ember nyereségre vágyik,
a legnagyobb nyereség a hasznos,
örömöt, és nem bánatot,
életet és szárnyakat adó,
és nem a lehúzó,
a halált osztó szeretet.
hogy az ember önző,
a szeretet az önzetlen,
s hogy az ember
mindenből hasznot akar,
talán teljesen jogosan,
haszon nélkül
az egész értelmetlen,
ha egyszer a magot elülteti,
a termés lesz a jutalom,
anélkül a fáradság minek,
és az életnek is van haszna,
az élet haszna a szeretet,
és kell, hogy legyen haszna
a szeretetnek is,
nem holnap, hanem ma,
minden pillanatban,
és nem a fájdalmas szeretet
örök tanulsága,
bölccsé tevő szomorú tapasztalata,
de kell a szeretet okozta öröm,
a virágba borult kert látványa...
ha azt nem adja,
ha csak bánatot okoz,
akkor szabadulni kell tőle
mihamarabb,
mint ellenséget, le kell győzni,
ki kell a szívből tépni,
nincs miért hozzá ragaszkodni:
a haszon nélküli szeretet haszontalan...
az ember nyereségre vágyik,
a legnagyobb nyereség a hasznos,
örömöt, és nem bánatot,
életet és szárnyakat adó,
és nem a lehúzó,
a halált osztó szeretet.
2013. nov. 14.
Ha fontos valami
Ha fontos valami
Tudod arra gondoltam,
amikor fontos az embernek valami,
akkor, ahogy csak teheti,
az idejéből áldoz neki,
innen is, onnan is lecsíp
az egészből egy darabnyit,
karban tartja, ha kell fényezgeti,
szemével is simogatja,
mindent megtesz azért,
hogy az életét meghosszabbítsa,
elhanyagol érte, sok, kevésbé fontosat,
teszi ezt azért,
mert az öröme abban van...
és így van a másik szeretetével,
ha valaki szereti, hogy szeretik,
akkor az fontos neki,
tesz érte, hogy el ne veszítse,
de, ha ő is szereti a másikat,
akkor az mindennél fontosabb,
akkor kezd a szeretet nyelvén beszélni,
kihasznál, megkeres minden adódó pillanatot,
hogy megajándékozza valamivel,
valamivel, ami jön a lelke mélyéből:
lehet az egy szó, egy virág, egy dal,
akár csak egy kézszorítás,
ha nem akarja, hogy a fénye megkopjon,
ha azt akarja, hogy éljen hosszan,
tennie is kell érte...
mert nem elég szerető szívűnek lenni,
annak is kell látszani,
és az nem munka, nem kötelesség,
nem is igen kell hozzá erős elhatározás,
csak hagyni, hogy a szív tegye a dolgát,
s ha nem teszi, ha csak az észnek a fontos,
egy nap észre az ember azt veszi,
hogy ahogy jött,
úgy a semmibe el is illant a szeretet.
amikor fontos az embernek valami,
akkor, ahogy csak teheti,
az idejéből áldoz neki,
innen is, onnan is lecsíp
az egészből egy darabnyit,
karban tartja, ha kell fényezgeti,
szemével is simogatja,
mindent megtesz azért,
hogy az életét meghosszabbítsa,
elhanyagol érte, sok, kevésbé fontosat,
teszi ezt azért,
mert az öröme abban van...
és így van a másik szeretetével,
ha valaki szereti, hogy szeretik,
akkor az fontos neki,
tesz érte, hogy el ne veszítse,
de, ha ő is szereti a másikat,
akkor az mindennél fontosabb,
akkor kezd a szeretet nyelvén beszélni,
kihasznál, megkeres minden adódó pillanatot,
hogy megajándékozza valamivel,
valamivel, ami jön a lelke mélyéből:
lehet az egy szó, egy virág, egy dal,
akár csak egy kézszorítás,
ha nem akarja, hogy a fénye megkopjon,
ha azt akarja, hogy éljen hosszan,
tennie is kell érte...
mert nem elég szerető szívűnek lenni,
annak is kell látszani,
és az nem munka, nem kötelesség,
nem is igen kell hozzá erős elhatározás,
csak hagyni, hogy a szív tegye a dolgát,
s ha nem teszi, ha csak az észnek a fontos,
egy nap észre az ember azt veszi,
hogy ahogy jött,
úgy a semmibe el is illant a szeretet.
2013. nov. 14.
Rezdülések ...
Rezdülések ...
Sorompót eresztett
ránk az éj,
álom terült a városra
Tompa zajok kúsznak
felénk:
szárnyaló lelkek,
csillagok közt,
a horizont sötéten
köszön
Elsimítja a hajnal a
gyötrő álmokat
Szemek mélyednek égő
szemekbe,
kezek simogatnak
finoman ébresztve
Az éjszaka, s a
reggel rezdülése
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)