2018. április 23., hétfő

A várakozás ...


A várakozás …

…A várakozásra gondoltam … Az örökös várakozásra… Amikor kitölti gondolataimat a vágy, - hogy mennyire szeretnélek látni, hogy mennyire szeretnélek érinteni … Ez már „csak” ünnep … Azt hiszem, ilyennek kellene lenni minden ünnepnek, hogy folytonosan ünnep kövessen ünnepet, csak azért, hogy Veled lehetnék … hogy vágyódhassak az ünnep után, hogy velem lehess, hogy elfeledkezhessek mindenről … Én KÍVÜLED ÉLEK, és ez nagyon fáj … Tudom, ennek így kell lennie, de akkor miért nem tudjuk egymást elengedni? … Tudod, milyen az, ha valaki igazán szeret? … Ha fáj, hogy este elengedi két kezed, ha csak a csillagok őrzik éjjel álmát … ha reggelente elsőként nem Téged lát? … Tudod, milyen az, ha valaki tiszta szívből szeret? Csak Érted dobban a szíve, Hozzád húz a lelke… Csak forró csókjaidra gondol? … Csak tested után vágyakozik, - az öleléseidre? … Én már tudom … de gyűlölöm a Nélküled töltött perceket … Gyűlölöm, hogy reggelente nem karjaidban ébredhetek, hogy bármilyen nehéz is az életünk, miért nem tudunk tenni azért, hogy végre együtt lehessünk … Gyűlölöm azt, hogy csak a csillagok őrzik álmomat és ha kinyitom a szemem, nem Téged láthatlak … Képek villannak fel előttem: tudom, hogy menni kell … ajkamon mindig érzem csókod ízét, szememben még ott a fény, de már a könnyeim is … De várni mindig nem lehet … próbálok erős lenni, de nem is gondolod, milyen nehéz … Csak azt tudom, ölelni akarlak és ebbe beleőrülök …

Az életmese ...


Az életmese ...  




Tudod arra gondoltam, hogy az élet,
vagy talán az egész világ olyan,
mintha egy különleges,
hol gyönyörűséges,
hol szörnyűséges mese lenne,
jóval és gonosszal, a legkisebb fiúval,
kitalálni a világnál hihetetlenebb mesét
a legnagyobb fantáziával se lehetne,
de folytatódhatna úgyis a mese,
hogy az ég madarai egyszer,
ki tudja miért,
mi történne velük,
de repülni elfelejtenének,
itt totyognának két lábukon viccesen,
az idő során szükségtelenné vált szárnyuk nélkül,
szárnytalan,
úgy gondolhatnák, mert mindenhol azt látnák,
egymástól azt tanulnák, hogy a madár nem tud,
sohasem tudott a földtől elrugaszkodni,
de időnként születnének olyan madarak is,
akik a tapasztaltakból nem tanulnának,
ők elvágyódnának fel a magas égbe,
erősebb lenne az ösztönük,
mint a tudásuk,
de a mese arról is szólhatna,
hogy mi emberek
mi is ilyen szárnyaszegettek vagyunk,
akik valaha az egész világot
a szeretet szárnyán átrepültük,
de mióta a föld nehéz ruhájába öltözteti,
azóta nem tud az ember innen kimozdulni,
talán Júliai is egy ilyen lány,
aki nem akar a földön járni,
nem okosabb, és nem szebb minálunk,
hanem jobban él benne a múlt emléke,
repülni ösztönösen szeretne,
a legkülönösebb mesék talán nem is a földön,
hanem a határtalan,
a végtelen nagyvilágban születnek.

2010. febr. 17.

A hajnal elhozza ...


A hajnal elhozza ...

A napsugár lesimítja a fájdalmakat, a fáradtságot.
Ringatja a szíveket – fürdeti az áldott fényben.
Kinyílnak az égbolt szemei, sejtelmes árnyak az estben,
a végtelenben sziporkázó csillagok, tücsök szerenád.
Álmatlanul telő éjszakák, holdfény ragyogta homlokok.
Ágyad szélén ülsz, vagy nyitott szemmel figyeled az éj csöndjét.
Forgolódsz nyugtalanul, míg az álmok megtalálnak, elringatnak.
Felszakad az éjszaka bársonya és a hajnal elhozza a reményteli új napot

Ha létezik az örökké ...


Ha létezik az örökké ...

Tudod arra gondoltam, azt mondják,
az ember lakva ismerszik meg,
és talán így igaz,
megismerni a mindennapi szokásait
csak hosszas együttlét közben lehet,
olyat,
mint helyre rakja-e a papucsot,
vagy szanaszét rúgja, ezek fontos dolgok,
de leginkább csak akkor,
ha valami amúgy is hiányzik,
ha kettőnek a gondolkodása hasonló,
azt meg lehet ismerni külön lakva,
elég hozzá beszélgetni sokat,
cserélni a gondolatokat,
a többi csak részletkérdés, ha az megvan,
ha az igazán lényegesben megértik egymást,
akkor könnyebb az alkalmazkodás,
ha a gondolataik sehol sem találkoznak,
idővel minden egyhangúvá, unalmassá válik,
nem könnyű, de talán nem is olyan nehéz
megtalálni a hasonlót a hasonlónak,
hiszen a gondolatok is vonzzák,
vagy taszítják egymást,
de talán van olyan találkozás,
ami nehezebb,
mint szénakazalban tűt megtalálni,
van valami két ember között,
ami megfoghatatlan,
megfogalmazhatatlan,
ami talán a múló életen is túl van,
valami eredendő kapocs,
talán a lélek a közös,
ami valamikor szétszakadt,
s mert a világ olyan nagy,
benne az ember annyi,
akkora az elszakító távolság,
a különböző nyelvek is nehezítenek,
kevés az esély rá,
hogy rátaláljanak egymásra azok,
akik talán öröktől összetartoznak,
ha igaz, hogy létezik az örökké,
talán minden a helyére kerül egyszer,
megszűnik, a szó idejét múlt lesz,
mert az érzés elfelejtődik,
senki sem fog emlékezni arra,
hogy az ember valamikor
akár tömegben is lehetett magányos.

2010 .febr.15.

A holnapba sírja át


A holnapba sírja át



Testünkben, lelkünkben fájdalom,
Csendesen oson a tört szárnyú álom.
Párnáján ringat az álmatlanság,
A holnapba sírja át jajszavát.

A lélek bús dallama zeng az ég felé,
Titkok osonnak a horizont tengerén.
Életünk felett sápad az aranyfény,
Sorsunk gyertyáját lassan kioltja a szél.

A természetben minden természetes


 A természetben minden természetes

Tudod arra gondoltam,
hogy a természetben minden természetes,
egy fa, egy virág, egy állat,
bármiféle lény
képtelen lenne természetellenességre,
erkölcstelenségre egyedül az ember képes,
az-az ember saját teremtménye,
nem a természet adta lehetőségekkel élve,
hanem azokkal visszaélve,
rombolva, és nem építve,
zuhanva, és nem felemelkedve,
amikor erkölcstelen,
olyankor a természetest gyilkolja,
erőszakot követ el ellene,
mint egy rabszolgatartó kizsákmányolja,
vagy azért, hogy belőle gazdagodjon,
vagy csak hiúságból, magamutogatásból,
a természet nem hiú, és nem magamutogató,
a maga hasznát sem lesi,
de az ember a természetest
erkölcstelenül eszközévé változtatja,
mikor saját örömére építi be a legszebb tájat,
amikor a szabadnak született állatot karámba fogja,
erőszakot tesz olyankor a természetes önmagán is,
oly tökéletes a festmény,
hogy végül maga is elhiszi, hogy így,
hamisítottan a valódi,
a kebel fedetlen,
akár egy szent képnek is része lehet,
de ugyanaz a kebel lehet szemérmetlen,
ha csupán magamutogató, ha haszonleső,
képes az ember bepiszkolni azt is,
ami oltárra való,
(beavatkozás nélkül minden odavaló,
még maga az ember is)
de nem képes a valódit bepiszkolni,
a szeretetet erkölcstelenné tenni,
mert a szeretet, ami a haszonért van,
az valami más, az nem a valódi szeretet.

2010.febr.10.

Kedvesem szemében ...


Kedvesem szemében …

Szemében az ég kékje,
A csillagok ragyogása,
Haja az éj sötétjét festi.

Merengő, mély gondolat,
Álmodozó tekintet távola,
Szívében vágy és szerelem.
Karjaiba omolnék menten,
De megállít komolysága

Izgató, vágyó érintésében
Ujjaim ajkára tévednek,
Suttogva rá csókot lehelek

2018. április 21., szombat

Minden héten egy szeretetnap


 Minden héten egy szeretetnap


Tudod, arra gondoltam,
hogy szükség lenne,
minden héten szükség lenne
egy napra,
egy szeretetre emlékeztető,
valódi pihenőnapra,
mondjuk úgy, hogy vasárnap,
zárójelben szeretetnap,
vagy inkább szeretetnap,
zárójelben vasárnap,
hogy miért is kéne figyelmeztetni
pont a szeretetre?
talán, mert elfelejtkezett róla az ember,
talán, mert nincsen rá ideje emlékezni,
valamikor réges-régen elindult,
talán épp szeretetből indult
azon a göröngyös, nehézkes úton,
úgy kellett lennie,
különben miért is lépett volna rá,
hiszen messziről is jól látható,
nem könnyű az az út,
de mert annyi ott a teendő,
útközben rettenetesen elfáradt,
és aki fáradt,
könnyen elfelejtkezik a lényegről,
miért is indult,
hogy került bele a labirintusba,
csak a robot maradt meg,
eltűnt a szem elől a szent cél,
ezen a napon,
a szeretetnek a kiemelt napján
mindenhol táblák jeleznék,
tudod, olyan giccses,
szíves feliratok emlékeztetnének,
miért is vagyunk itt,
ebben a könnyen megtévesztő világban,
nem csak egyszer egy évben,
hanem minden héten,
majd később,
pár perc minden nap lenne,
végül úgy megszoknánk,
természetes lenne gondolni rá,
s mert megtudnánk jó vele,
élni se tudnánk többé nélküle,
lehet, először senki nem venné komolyan,
talán sokan tiltakoznának,
de végül is az emberek megszoknák,
aki odafigyelne, megsimogatna,
és virágot venne,
szeretlek,
szerettének úgy köszönne,
mert valahonnan régről felrémlene,
hogy az egész nem csak giccses reklám,
valaha őt is a szeretet vitte a zegzugos pályára,
csak a nehézségek közt felejtette el,
miért is indult el az útnak a legelején.

2009.febr.09.

Fájó emlék


Az emlékezés arany-sárga rózsái
Fájó emlék

„Emlékszel? Május volt, kéklett a tó, mosoly volt minden, mint szemedben,
azóta ősz lett. A tópart ködös, azóta én is komor, néma lettem”
(Antalfy István)

Szeptember vége – de minderre csak a víz felől fújó friss szél emlékeztet. Ragyogó kékségű a horizont. Arany sugárszálakat lövell a Nap, a vízen ezer szilánkra törve. Gyönyörű látvány.                                                A naplemente bíborra festette a felhőfoszlányokat és az égboltot. Ezután rövid időn belül leszállt az este. Csillaglámpások gyúltak a Tejúton, a víztükör visszatükrözte sziporkázó fényüket. Duruzsoltak az esti neszek, csak az ő belső világa vált oly csendessé. Úgy érezte, megszakad a szíve a fájdalomtól. Mégis el kellett jönnie. Emlékezni és Kedvesét köszönteni születésnapján.
A klubhajó esti fényekben ragyogott. A vízi sport szerelmeseinek szállás és étteremként működő (lélek)hajót a part menti hullámok ringatták. Ablakai a vízre néztek. Lágy zene szárnyalt az éterben. A máskor oly kedves dallamok szívét erős bilincsbe szorították. Most nem is a szórakozásra gondolt.
Fáradt léptekkel ballagott szobájába és az ablakon át a vizet nézve – szomorúan, könnyes szemmel emlékezett. Az éjszakában távolról hallotta a csobbanásokat. Időnként szárnycsapások surrogtak a víz felett. Gondolataiban újra élte azokat az estéket, amikor szívét megérintette a csoda – amikor megismerkedtek.

Május volt. Béci péntek délután érkezett meg a hétvégi programra. Elfoglalta szobáját, kicsomagolta holmiját és kiment a partra. Végigjárta a kedves, ismerős helyeit, hiszen már harmadik éve visszatérően részt vett ezeken a vízi hétvégeken.
Azután a vacsorához készülve – ment az étterembe, ahol már kellemes zene szólt. Pincérek siettek a vendégek kiszolgálására.
Az egyik asztalnál fiatal nő ült – egyedül. Odament hozzá és megkérdezte, csatlakozhat e.
A vacsora kellemesen telt. Udvarias beszélgetést folytattak, majd táncoltak is az andalító melódiákra.
Éjfél után tért szobájába, kissé fáradtan, hiszen régen elkezdődött a napja. Pillanatok alatt mély, egészséges álomba merült.
Másnap csodálatos reggelre ébredtek. A reggeli után ismertették a napi programot, amelyben a vendégek nekik tetszően vehettek részt. Evezés, úszás, napozás, csónaktúra is szerepelt a programban, de többen kirándultak a környéken. Az egész napot Ilkával töltötte - nagyon kellemesen. Késő délután értek vissza a hajóhoz, bizony, kissé fáradtan.
Rövid pihenés után az étteremben találkoztak – a vacsorához és az esti programhoz készülve. A partszakaszon tábortűz fénye lobbant. Párok kéz a kézben üldögéltek, italt vagy kávét kortyolgattak. Beszélgettek, meséltek, nevetgéltek., és a zene andalító, lágy ritmusára ringtak. A fény sejtelmesen vibrált az arcokon. A vörösen izzó fények szemükben aranylóan táncoltak. Az izzó fahasábok pislákoló lánggal hamvadtak el, amikor ők is kéz a kézben sétára indultak a parton. Nyugalom, békesség töltötte el őket. Teljesen belefeledkeztek a hullámzó, ragyogó fényű víz látványába, amelyben visszatükröződtek a csillagok. Selymes szellő simogatta arcukat. A felhőfoszlányok közül az ezüst Hold mosolyogva kacsintott a szerelmesekre. Az égbolt sötétbársony lepelként borult föléjük. Föld és ég összeölelkezett, ahogy átölelték egymást és talán ennek a hangulatnak tudhatóan - első csókuk megtörtént.
A hétvégi weekend vasárnap délelőtt véget ért. Béci számára nem indult fényesen a nap. Fáradt volt és a tegnapi csodálatos este után bizony zaklatottan telt az éjszakája. Érzésviharok törtek rá. A férfi elvált volt. Szerelmi csalódása után nehezen talált magára. Mindig is problémát okozott túl romantikus lelke.
A lánnyal még egyet eveztek és elbúcsúztak egymástól. Kora este ért haza kis lakásába.

A hétfővel elkezdődtek a dolgos hétköznapok. Az idő úgy rohant. Mindez már másfél éve történt. Ismeretségük romantikus kapcsolattá, szerelemmé mélyült. Minden szabadidejüket együtt töltötték. Ezeken a programokon is együtt vettek részt, hiszen mindkettőjüknek a víz, a napfény volt a szerelme. Ilka 26-ik születésnapját is itt ünnepelték tavaly szeptemberben. Kedvenc virágaival – 26 szál aranysárga rózsával lepte őt meg.
Csodálatos volt ez a másfél év, amit együtt töltöttek el. Már a jövőjüket tervezgették – a közös jövőt. A férfinek márciusban volt a születésnapja. Meglepetésként – eljegyzési gyűrűket vett. Azon a szombaton a lányt várta – ünnepi vacsorával.
Ilka vidékről autózott haza, hogy Kedvesével töltse ezt a hétvégét is. Születésnapi ajándékot vásárolt és arra gondolt, milyen kellemesen fogják eltölteni az időt. Szerelmes volt. A férfi pillanatonként lopta magát a szívébe.
A férfi nyugtalan volt. Hogy miért? – nem tudta magának megmagyarázni. A Tv-ben pörgő mozgalmas filmre sem tudott igazán figyelni. Gondolataiból a telefon rikoltozása riasztotta fel. Fel sem fogta a szavak értelmét, amit a telefon másik végén lévő férfihang mondott.
„Egy kamion ... azonnal meghalt ...”
Az eltelt hónapokat zavarosan élte meg. Másfél éve! Akkor ismerkedtek meg  - tavaly májusban.

... És most újra itt van! Elhozta kedvenc virágait, az ő szerető sárga rózsáit – Szerelmének!
Magához ölelte a 27 szál aranyló, sárga rózsát – kilépett szobájából, a hajóról és elsétált a parton oda, ahol az első csók történt.
Beledobta az aranyló, sárga rózsákat a vízbe. A feltámadó, szeptemberi, esti szélben, a hullámok hátán elindultak a szerelem-rózsák az emlékezés útján. Könnyes szemmel nézte amint viszi a víz boldogságát, a csobbanások első csókjuk emlékét őrizve.

„A szomorúság olyan fal, amely elválaszt két kertet”
/Kahlil Gibran/

Az ő közös kertjükben már csak az emlékezés virágai úsznak a hullámokon.

Ha lenne a fának emléke


Ha lenne a fának ... 

Tudod arra gondoltam,
ha lennének a fának emlékei,
akkor vágyai is lennének,
talán, ha emlékezne
régmúlt,
gyönyörűséges tavaszokra,
amikor illatos, habos,
hófehér ruhát hordott,
mikor a Nap szépen ragyogott,
az eső az égre szivárványt hozott,
akkor az után vágyódna boldogan,
de csak, ha derűlátó fa volna,
ha borúlátó lenne,
akkor is arra vágyódna,
de közben eltöltené a keserűség,
emlékezne rossz tavaszokra,
amikor a fagyok jöttek májusban,
amikor szépséges menyasszony ruhája
megfeketedve,
nász nélkül pottyant mind a földre,
szomorkodna ő az év nagy részében,
a fa, amelyik csak a szépre emlékezne,
nagyot csalódna könnyen,
tudvalevő, fa tervez, Isten végez,
nem minden év egyforma,
ki pedig sötéten látta a jövőt,
annak elmarad a várakozás öröme,
legyen bármily szép is a következő tavasz,
ha emlékei lennének annak a fának,
lehetne egyszerre rossz is, jó is,
még mindig ott lehet a remény,
hogy az idei tavasz nem bánatot,
hanem hoz ragyogást,
boldogságost,
közben pontosan tudva,
nem minden év egyforma,
a fa tervez, Isten pedig végez.

2010. február 09.

A vágyak tengerén úszom


A vágyak tengerén úszom

Félhomály a szobámban
Szendereg velem az álom
Szellemként jár a szél a
függönyön, az ablakon.
Gyertyák lángja táncol az estben
Gondolatban Veled a lelkemben
Szállok a képzelet szárnyán
Lebegve álom és ébrenlét határán.
Most nem fájnak a sebek,
Árnyékok és fények libbennek
Arcod előttem:
Szemed ragyogó arany fényben
Szájad sarkában mosoly
Kezem tartod a kezedben
A vágyak tengerén úszom:
Hozzád hazaértem.