2017. szeptember 23., szombat

Szavakba font élet



Szavakba font élet

Repülő madarak hasítják az eget
Szél fújja vitorlázó szárnyaikat
Szilvakék szemed ragyog rám
Remegek érted, miattad élek
A vágyak útján járom a végtelent
Napestig utánad szárnyal a lelkem
Megmártózik szívem a szeretetben
Életem melódiáiddal múlik el
Az álmok mélyére nem láthatok
Az emlékek kúsznak arcod helyére
Versekbe, szavakba fonom életem

A Föld létéért ...



A Föld létéért ...

Tudod arra gondoltam,
hogy a Föld,
és az emberiség létéért
az egyes embernek
nagy a felelőssége,
hiszen odáig merészkedett,
hogy miatta
sokszor az egésznek a létezése
csak millimétereken múlik…
olyan dolgokhoz nyúl,
ahol nagyon,
fontos lenne életbevágón
a pontos önismerete,
hogy tudja, hol a határ,
meddig mehet el,
és hol kevés ő már,
mikor kell megállni,
mikor továbblépni,
hogy még érvényesüljön a jó,
és ne a romboló,
ahhoz az kell,
hogy önmagát se túl,
se alá ne becsülje…
hogy az ember önmagát jól felmérje,
kellene ahhoz a jó szakember,
hogy azt a millimétert észrevegye,
ahol van a határ,
ahol már kevés az ő tudása,
vagy épp az optimálisig elmenni
legyen bátorsága…
arra még gyermekkorában
meg kéne tanítani,
hogy önmagát ismerje…
megismertetni nem könnyű feladat,
hű, pontos tükör kell ahhoz,
mert átesik könnyen
a bot csinálta mester
a ló másik oldalára,
torzít a tükre,
az önbizalmat vagy elveszi,
vagy sokat, nem indokoltat mutat belőle…
hű tükröt az emberről csak az igaz,
magát is ismerő,
pontosan megmutatni tudó,
nem túlzó,
magabiztos szeretet képes…
ha az ember magát megismeri,
talán a világnak kevesebb kárt,
és több hasznot hajt
a számára otthonul szolgáló  Földnek.

2011. aug. 17.

Magány



Magány

Zakatol, verdes a szívem
sajog a fájdalom bennem
Gyötrő álmok kínoznak,
átfonják bús magányomat

A múltat megőrizni



A múltat megőrizni

Tudod arra gondoltam,
hogy talán minden,
ami a múlt,
megőrzésre érdemes,
de nem azért,
hogy a vitrinbe tenni a szépet,
úgy mutogatni büszkén,
a csúnyát pedig
elrejteni magunk elől is,
őrizni kell, de talán csak azért,
mert az ember belőle épül,
és hogy az épület ne legyen romos,
a múlt tanulságaival
megelőzni, betapasztani az
az újabb repedéseket érdemes…
kár minden megkukacosodott gyümölcsért,
de a múlt lepottyant gyümölcse
segíthet megmenteni a ma termését,
kár minden szeretetért,
ami valaha volt csak,
amit megevett az idő vasfoga,
de még jók valamire
ezek a kárba ment szeretetek is,
hogy a tanulságot levonja az ember,
és a következő tavasszal
már a kezdetektől,
hidegtől, kártevőtől megóvja…
de az ember nem tanulékony,
amit
az útja során elront,
azt keservesen megsiratja,
azután eltemeti gyorsan,
ne maradjon se híre, sem hamva,
pedig talán mindig szem előtt kéne tartania,
hogy jól az emlékezetébe vésse,
így ne, ez az út egyszer már
a halálához vezetett
a szeretetnek,
és vele egy nemzetnek.

2011. aug. 16.

Reszket a lelkem



Reszket a lelkem

Enyém volt minden mosolyod,
Rózsát szedtél nekem csokorba
Most sárguló leveleket nézve,
Élek nélküled bús magányomba

A lábam is régen elfáradt,
Vándorbottal sem tudok már járni
Az őszi avarban gurulva
Élem életem – boldogtalanságban

Szívembe nyilall a szomorúság,
Reszket a lelkem a fájdalomtól,
Közönyösen a múló időben
Nyugtot lelve az álmokban csendesen

A szellem szabadsága



A szellem szabadsága

Tudod arra gondoltam,
míg az ember a testi szabadságáért
akár véres csatákban vesz részt,
miközben azt gondolja,
hogy ha saját hazájában
szerencsétlen rab is,
a szelleme szabad világát,
a gondolata szabadságát
senki sem veheti tőle el …
pedig talán az szabad legkevésbé,
ritkán uralkodó a józan ész,
az ellenséget
csatában legyőzni,
a jogaitól fosztani nem lehet …
többször irányít az érzés,
és ha befészkeli magát
az, ami az ördögtől való,
pokollá teszi az életet…
az ő eszköze
(vagy az ő maga)
a gyilkos gyűlölet,
és hogy ő-gonoszságának
több lehetősége legyen,
még ott van hatalmában
a másik:
az imádata a tárgyaknak…
uralkodik az érzés,
elveszi a józan észt,
ellene az ember tehetetlen…
mindkét uralkodó olyan,
hogy sokszor
a gyilkolásra is kényszerít,
tán mindkettő egy zsákból való …
de van egy érzés, a jó,
a tökéletes uralkodó,
ő se a józanságnak a gyermeke,
nem megfontolt,
inkább jók a megérzései,
segít választani,
király,
amelyik a népét elviszi
a lélek országának
gazdagságába.

2011. aug. 15.

Citáry-Hock Tamás - Az út; - Az utazás

Csitáry-Hock Tamás
Az út, - az utazás ... 

Nem tudod, melyik a te utad, de van segítség. Nézed a térképet, figyeled a táblákat, hogy megtaláld. Mert ezt az utat neked kell megtalálnod. Ám van, hogy nem te találod meg az utat. Hanem az út talál meg téged. Az út, ami a tiéd, amely célodhoz vezet. Nem neked kell keresgélned, nem neked kell kutatnod utána. Nem neked kell elképzelned, hogy milyen lehet. Mert az út, a te utad megtalál. Mert az út, a te utad ismer téged. És egy napon ott fog állni előtted. Lehet, hogy nem ismered fel azonnal. De van segítség. Hogy észrevedd, hogy felismerd őt. Van segítség. A szíved, a lelked. Lehet, hogy első pillantásra ez az út más, mint amit magadban elképzeltél, ám a szíved, a lelked érzi, tudja, hogy ő az. Hogy megtaláltad. Hogy ez az út vezet célodhoz. Hogy ez az út az Életed, a Célod. És akkor... akkor lépj rá.
*
Van, hogy az úton egyedül kell menned. Mert a te utad, a te feladatod. Csak te járhatod be, senki más, mert neked kell a rád váró akadályokat leküzdened, mert a cél a te célod.
*
Van az utazás... Izgatottan készülsz rá, tervezel, szervezel, és ahogy közeleg az idő, egyre kevesebbet alszol. Aztán elérkezik a nagy nap. Vágyaid teljesülésének napja. A nagy utazás. Egy számodra hívogató tájra. Izgatottan fedezed fel, teszed magadévá. És egy életre megőrzöd magadban.



2017. szeptember 21., csütörtök

Ezüst hold - koncert után



Ezüst hold



Fénylő, sziporkázó csillagok
felettünk létező égi csodák
a Hold udvarának ezüst-fehére
a horizonton ragyog tündökölve
*
A hold ezüstös fényével gurul az égbolton
Az esthajnalcsillag vele együtt ragyog
Ablakom ívében kacsint rám huncutul,
Majd hamiskásan eltűnik a horizonton

Mint a napsugár ...



Mint a napsugár ...

Tudod arra gondoltam,
hogy a világon talán olyan
a valódi,
és a mesterséges kapcsolata,
mint a gyönyörű szépségkirálynőé,
ki győztesként kocsikázik végig a városon,
és a koszos kis cigánylányé,
akinek a koszból, és a rongyokból
ki, csak a fekete, a csillogó szeme ragyog,
és aki tátott szájjal bámulja
a szépek között a legszebbet…
tekintve egymásra
egyik se gondolná,
hogy egy kis víz,
és egy kis szappan,
talán egy ruhacsere
megmutatná a valódi szépet,
mindketten a másikon ámulnának,
mivel előtte, egymásra nézve
egészen mást láttak…
mint a szép kis cigánylány
sötétben is ragyogó szeme,
úgy ragyog ki a hazugság mellett
az igazság,
a valódi az mindig megmutatkozik,
világít,
mint ahogy a cigány lány fekete szeme,
még akkor is,
ha nincs is magával tisztába,
ha magát megmutatni nem is akarja,
csak van, mint a napsugár…
a jóság, a szépség, a bölcsesség „szeme”
kiragyog időnként a hamisság mellett,
talán rongyokba csak azért rejtőzik,
hogy az találja meg,
aki őt keresi, aki őt szereti.

2011. aug. 12.

Gyöngyházszínben ...



Gyöngyházszínben ...

Gyöngyházszínben ragyog a tó vize
Visszatükrözi a parton álló fákat
Könnyű páraként lebeg az illat
A nádas közt bujkál az alkonyat
Megigéz a tó ezüst csillogása
Csodákat fest a lemenő nap sugára
Tündöklő a horizont tiszta világa

Az élet rendje



Az élet rendje 

Tudod arra gondoltam,
az ember elindul
egy maga választotta úton,
és az a választás
még csak nem is rossz,
útközben sikeresen építkezik,
aprólékosan, mint a madár,
otthont készít,
később csivitelnek az apróságok,
az élet rendje az,
hogy először csak
a szárnyaikat próbálgatják,
aztán kirepülnek a madarak…
de mert az ember életében
ez nem csak pár hónap,
hanem a jelentős rész,
elképzelni se tudja, hogyan tovább...
a lehetősége szerint
jó úton járt,
és eltévedt mégis,
egyedül van,
körül falak veszik,
vastagok,
amiken se ki, se be,
kik addig az otthonát jelentették,
azoknál már csak vendég,
s miután velük
az otthonát vesztette el,
csak vendég már a világban is…
megteheti,
hogy a jogaiért harcol,
mint egy bozótharcos,
a jogaiért,
amik valójában nem is léteznek,
hiszen amit tett, mindent
önkéntesen, saját örömére tett…
az elkövetkező élet lehet az örökös,
a vélt jogaiért folytatott háború,
és elérheti, hogy végül,
a nem kívánt vendég legyen,
és az első pánik után dönthet úgy is,
hogy az életének egy szakasza lezárult,
kezdődik egy új,
egy új, ami a remeték élete,
a remetéké,
akik „csak”
önmagukkal találkoznak,
(de ők találkoznak legalább)
és elkezdi az ember élni a saját
remete életét,
talán egy kicsit meghal
a követelőző test,
de az irányítást a lélek átveszi,
aki az embert elviheti
az ő birodalmában
még sok szép,
szívet melengető kirándulásra.

2011. aug. 12.

Bíborpalástot borít az alkony



Bíborpalástot borít az alkony

A szél deres csipkéket fest a tájra,
tépdesi a szálló madarak tollát
Fagyos, dermedt, csípős a levegő,
az égboltot átdöfik a fénylő sugárszálak
A horizont azúrkéken világlik felettünk
Cicák heverésznek a napos ablakban
Bíborpalástot terít a horizontra
a napfény, a leszálló alkonyban

Szeretni valóan ...



Szeretni valóan ...



Tudod arra gondoltam,
az ember az egészet
szeretni nem tudja,
azt csak az Isten szereti,
a halandó
csak a belőle a tökéleteset,
valójában nem is mást,
a tökéletességet szereti,
a tökéletlen a tökéleteset…
a világnak is
csak a fekélytelen részét kedveli,
pedig az eredendően egészséges,
hogy megfertőzték, arról ő nem tehet,
szeretnivaló attól még,
ha néha bizony nagy beteg,
akkor is,
a legnagyobb szeretetre
akkor van szüksége…
de az ember, csak ami nincs,
csak azt, a tökéletest,
a hibátlant szereti,
(néha azt hiszi, megtalálta,
de hamar kiderül a tévedése)
ahelyett,
hogy gyógyítaná a sebeket,
a tökéletlentől
a szeretetét vonja meg,
a tökéletlen szeretetét…
és van úgy,
hogy a másikat,
a másik embert is
szereti félig,
félig, mert csak az egyik felét,
máskor pedig fordítva,
egyszer a lelket, másszor a testet,
de legtöbbször elutasítja
az egyiket,
a fél szeretet,
az félig sem szeretet,
a teljes, a valódi,
az nem választja külön
a testet a lélektől,
szeret testestől, lelkestől,
színnel, és illattal,
fekéllyel és fekély nélkül
egyformán.

2011. aug. 11.

Az égbolt tengerén ...



Az égbolt tengerén ...

Felszáll a hajnali pára,
a Nap ébred a felhők mögött
kék paletta a horizont tengere,
a felhők fehér fodrokat rajzolnak,
a lombokon keresztül süt a Nap
fészkükből szállnak a madarak,
ökörnyál úszik, száll a lenge pára
hűvös érintésű az őszi szél
emlékké válnak a kimondott szavak,
búcsúkörüket írják a madarak
az ég most a földig leér
korán tűnik a Nap, jő az alkonyat
a csillagok lomhán ragyognak
égi tengerén lelkekkel száll a Hold

A lélekből jövő szó



A lélekből jövő szó

Tudod arra gondoltam,
az ember úgy érzi,
hiába a teljesítmény,
ha nincsen közönség,
ha senki nem tud róla
a jóság is vész kárba,
ha nem látja senki,
értelmetlen felemelni
a mégoly a nehéz követ,
s az,
verssé formálni az érzést,
festménybe a szívet beleadni,
zenébe sírni az örömöt, bánatot,
ha senki másnak nincs hasznára,
ha nincsen visszajelzés,
ha a mű mások számára
el van veszve,
mintha nem is létezne…
ha a szeretetről nem tud senki,
ha nincsen közönség,
aki magáénak érzi,
talán még felesleges is
a maga fájdalmával…
pedig az igazi
az soha se felesleges,
az mindig hasznos,
a nagy kő növeli
az amúgy is meglévő erőt,
a jóság
emeli a világ színvonalát,
a lélekből jövő szó építi az embert,
azt is, akiben megfogant,
ha más nem is hallja azt,
és a szeretet, ami csak van,
talán megváltoztatja
a hordozója életét
értékesebbé formálja.

2011. aug. 10.