2017. augusztus 26., szombat

Gyöngykönnyek



Gyöngykönnyek    

Galambok csapata szárnyal,
suhognak a szellő lovain
Heverünk a selymes fűben,
árnyat adó lombok alatt
Sárga rózsák ragyognak
a körülölelő lugasban
Futkározó, aranyló fények,
a Duna fölött szitakötők,
pillangók járják táncukat,
dallamosan zengnek a madarak,
szellő rajzol hullámokat
a víz fölé fűzágak hajolnak
bíborfüggöny az alkonyban,
hársfaillat lengedez édesen
Állunk egymást átölelve,
az est ezüst derengésében
szemed arany fénye ragyog,
titkokat rejtve gyöngykönnyeidbe
a szélnek suttogunk el
minden szerelmes üzenetet
Az éjben lelkünk egymásra lel

Szeretet nélküli élet



Szeretet nélküli élet 
 


Tudod arra gondoltam,
ha a szeretet nélküli lépéseiért
az embernek bocsánatot kéne kérnie,
talán teljes joggal,
mert a legnagyobb bűn a világ ellen,
az embernek szeretet nélkül cselekednie,
ha így tenne,
nagyon sűrűn kéne mea culpát mondani,
de talán leginkább bocsánatot kérni
saját magától kellene,
mert minden szeretet nélküli lépés
távolabb visz az eredeti rendtől,
az áhított harmóniától,
minél távolabb,
a zűrzavar annál nagyobb,
és annál kisebb az esély
visszatalálni a rendhez,
de mert nem látja át az ember,
talán, mert túl közelről nézi,
csak távolról,
az út vége felé érzi,
valamit nagyon elrontott,
el önmaga ellen követett
helyrehozhatatlan bűnt,
béke helyett
békétlenséget hozott magára,
akkor, ott már semmit se tehet,
legfeljebb bánhatja,
nem élt a különleges lehetőséggel,
talán csak egy esélye van
az önmagával való megbékélésre,
ha a mély álomból fölébredve,
kiderülne újjászületve,
talán egy másik világon,
hogy a szeretet nélküli élet
rémálom csupán.

2010. 06.02.

Szemed tükre



Szemed tükre




A szél öleli a fűzágakat,
Árnyékot vetnek a tópartra,
Zengik a susogó, síró dallamot
Könnyet csal szemembe az emlék,
Szempillámon táncol gyöngyként
Szívembe lopta szeme ragyogását
Ő a könnyem, s ő a mosolyom,
Felé száll minden dallamon
Szívem is emlékezik fényedre,
Tükörként ragyogják szemedet,
Szétguruló gyöngyszemek a könnyek,
Homályos fátyolként reszketnek
Hol vagy? Sóhajban kereslek
Harangszó zengi túl hangodat,
Remegve ring a táj felett a szó
Minden a régmúltba szakadt
Szíveink tükrében visszfények,
Villódznak a hidegfényű csillagok,
A Holdsarló is ezüstösen ragyog
Rám borul a sötételő magány,
Sajgó szívvel – így alszom el

Saját életünk ...



Saját életünk ...

Tudod arra gondoltam,
úgy hiszik sokan,
minden előre meg van írva,
az ember a műnek van kiszolgáltatva,
azt teszi,
ami a sors könyvében benne van,
de talán az is lehet,
hogy az ember egy személyben szövegírója,
rendezője, főszereplője, saját életének
leghitelesebb közönsége
az előadásának,
legfontosabb, a darab sikeres,
a közönség elégedett legyen,
hogy az előadás szerethető,
példakép legyen a főszereplő,
az élet akkor szép, ha elégedett az élő,
az ember akkor szeretheti önmagát,
ha örömére lehet,
ha a színpadon zajló játékkal
elégedett lehet,
ha a szereplőt tisztelheti,
magát igazán csak akkor szeretheti,
de ha mint kritikus közönség azt látja,
hogy a főszereplő megalkuvó,
mindig a könnyebb utat választó,
de mindenre képes a vágyaiért,
akkor nem ébreszt tiszteletet,
anélkül pedig nincs is igazi szeretet,
aki nem tisztelheti,
nem is szeretheti tiszta szívből a szereplőt,
vagyis önmagát,
aki magát nem, a világot sem szeretheti,
az ember
talán önmagának írja az életet,
a főszerepet is maga játssza el,
saját felhőtlen örömére,
vagy mérhetetlen keserűségére.

2010. 06.01.

2017. augusztus 19., szombat

Örök hűségben ...



Örök hűségben ...

„Mindannyian sebezhetőek vagyunk. Szükségünk van legalább egyvalakire, akivel megoszthatjuk a legnagyobb gondjainkat is - egy emberre, aki azt mondja:
"Szeretlek és elfogadlak téged úgy, ahogy vagy, bármi is történjék."

- Andrew Matthews -
*
A hűséget nem lehet és nem is kell magyarázni. Érezni és átélni kell. A hűség egy néma összetartozás, szívünk szívig hatoló érzéseiben.
A hűség azt jelenti, hogy kitartunk szeretteink, a szeretett társ, a barát mellett, az emléke mellett.
Igen, az emléke mellett, hiszen hűségesek lehetünk ahhoz is, aki már nincs velünk.
A hűség egy üzenet, hogy szeretjük. Az igaz  szeretet pedig mindig hűséges.

„Velem maradtál, - történjék akármi,
gazdag vagyok, s immár kifoszthatatlan.”

Végleg hazaérkezni ...



Végleg hazaérkezni ...



 
Tudod arra gondoltam,
úgy zajlik az élet,
ahogy szegényből lesz a gazdag,
gazdag,
aki fokról fokra vagyonosodik,
csak épp az élet folyója fordítva folyik,
a gazdagság csúcspontja a születés,
szép lassan jön az elszegényedés,
az ifjú még tud vele élni,
neki még jut belőle annyi,
hogy akár még dorbézoljon is,
de ahogy az idő múlik,
elvesznek mind a kincsek,
végül az ismeretlen hazába
szegényen,
nincstelenként megy át az ember,
talán jól is van így,
könnyebb itt hagyni a koldusbotot,
mint a királyi palástot,
de még sincs így jól,
nem helyes a kincset mind elveszíteni,
az ismeretlen hazába koldusként menni,
úgy, hogy az élet
már csak veszett fejsze nyele,
talán jobb lenne szebben távozni,
valahova gazdagabban megérkezni,
emelt fejjel mutatva a hozadékát
az ajándékba kapott kincsnek,
ha a rózsa el is hervadt már,
de megmaradt a magja a virágnak,
ami a nyíló rózsánál is nagyobb kincs,
talán így is lehetne,
ha könnyebb szívvel költözne,
ha a régi már nagynak bizonyul
akár egy kisebbe,
a virágmag elfér a zsebbe,
de ragaszkodik ahhoz az ember,
ami az övé volt egyszer,
még ha már sokszor teher is,
ha nehéz is a hátán cipelni,
akkor is hordja,
míg csak le nem szakad róla,
azért nem nyer, mindig csak veszít,
a virágot siratja,
pedig aki a nyíló rózsát tartósítja,
az soha sem jut magjához a virágnak,
nem tud visszalépni az ember,
a gazdagságról önként mondani le,
ha mégis elveszít,
abba mindig belehal egy kicsit,
közben keresztül a könnyein
a virágmagot észre sem veszi,
jobb lenne úgy élni,
megkönnyezni kicsit,
de a sírás után körülnézni, az új otthont
hogyan lehet komfortosabbá tenni,
akár az öregséget még gazdagítani is,
nehezen mond le arról az ember,
ami már az övé volt egyszer,
pedig talán, amit elveszíthet,
az nem is hozzá tartozik,
mint az olyan szerelem,
amit félteni kell,
amelyik könnyen elveszik,
amibe nem érdemes kapaszkodni,
az nem az ő szerelme,
az csupán a tévedése,
hogy a saját otthona melyik,
az kétségtelen,
ha egyszer megérkezik,
ott nincs bizonytalanság, nincs kérdés,
az ember fél,
egyszer elveszíti az életét,
pedig talán az is csak úgy lehet,
hogy nem ez az igazi élete,
ha egyszer valóban otthon lesz
tudni fogja, oda tartozik,
megvan a végső menedéke, az igazi,
amit már nem kell félteni
annak, aki végleg hazaérkezik.

2009. június 09.

Sugárszökőkút ...



Sugárszökőkút...

A víz hullámzó tükrében sugárszökőkút.
Körös-körül virágok színpompája.
Bengáli tüzet rak az alkony a tavon - aranyeső.
A fák a víztükörben fürdenek
 – a napsugár és a szél játékosságában.

Ha a megtermékenyül a virág



Ha megtermékenyül a virág 

Tudod arra gondoltam,
ha megtermékenyül a virág,
és lesz belőle termés,
kettőnek születik egy gyermeke,
abban mind a ketten
egyformán vannak benne,
nincs alá, és nincs fölérendelt,
nincs benne adakozás,
és nincs önfeláldozás,
nincs enyém, és nincs tied,
nem lehet külön választani
a gyümölcsöt, melyik az egyiké,
melyik rész a másiké,
az egyik termékenyít,
a másik kihordja,
kettőnek közös a produktuma,
a szeretet is csak olyan,
két embernek egyetlen gyermeke,
nem két külön szeretet,
nem párhuzamos egymással,
és nem is keresztezi egymást,
megszületik,
mint egy kedves gyermek,
visszafordíthatatlan folyamatként,
a mélyéről fakad a kettőnek,
hogy világra jöhessen,
egyesülnie kell a két érzésnek,
a kettőből lesz egy harmadik,
hogy egyként szépítse a világot,
néha,
a szeretet is csak örökbefogadott,
csak az egyiknek teste és a vére,
a másik elfogadja készen,
az ilyen gyermek, az ilyen szeretet
csak félárva, ha az egyik szülője
a szeretetet,
csak a szeretetér adja cserébe,
szereti az ember, ha szeretik,
ezért képes viszont is szeretni,
de ha a két érzés nem egyesül,
abból soha sem lesz közös a gyerek,
a sorsa bizonytalan,
kiszámíthatatlan,
az igazi,
nem viszonzás egy másikért,
nem magába engedi az ember,
és nem visszatükrözi,
hanem belülről,
mint a gyémánt sugárzik,
nem azért adja, mert kapja,
hanem, mert megfogant benne,
és ha már megfogant,
visszavonhatatlan megszületett,
mint a közös gyermeke
a kettőnek
egy teste egy vére.

2009. jún.6

A szív sugallata



A szív sugallata

A hajnal fényei a felhők mögül bújnak elő. Ígéretet, reményt ad az új nap.
Csodás illatokat, mézillatot hoz a feltámadó szél.
Előbújik a fény, bearanyozza az égboltot.
Ringatózó dallamok szárnyalnak a madarak ébredő dalával.
Szívünket  körülfonja az idő. Veszendő a lélek, de a szeretet sugárzik belőle.
Ajándék minden emlék, színezik az álmainkat.
Pillangószárnyon virágszirmokon festenek színeket árnyak és fények váltakozásával.

Álmaim puha takarója alól ébredtem, a lehullott éjszaka sötétje után.
Lépteid nyoma már elhomályosult, eltűnt a messzeségben.
Reményeim a végtelenbe vesztek.
Zord éveken át vándoroltam nélküled, emlékedet őrizve szívemben.
Sorsom útján tovább bolyongva az örvénylő időben.

A sors mint a pók...



A sors mint a pók ...

Tudod arra gondoltam,
hogy sokszor a sors nem más,
mint környezeti hatás,
ahogy a gyenge bőrű, az érzékeny,
ki van szolgáltatva a Nap erejének,
úgy van az ember kiszolgáltatva
a körülötte levő világnak,
nem csak az időjárásnak,
nem csak a sugárnak,
hanem ember az embernek,
minél közelebb kerülnek,
minél szűkebb a környezet,
a kapocs minél szorosabb,
annál nagyobb veszélyt hordoz,
hogy a véletlen, vagy a sors,
vagy csak a gyengeség,
ki tudja,
aki születik mind védtelen,
a befolyásnak engedni kénytelen,
lehet, hogy a sors
csupán környezeti ártalom,
a környezet, mint egy pók
kiveti a hálót,
s aki most született,
tehetetlen ellene,
másfelé indulni gyenge,
mire észbe kapna,
be van szőve szorosan,
a sokat emlegetett szabadság,
néha még eszébe jut
olyankor tiltakozik, és rúg,
de csak arra jó,
hogy jobban belegabalyodjon,
nem is mindig rossz szándékú a pók,
csak a rossz szokása,
aki a közelébe kerül, hálójába fogja,
nem is felfalni, sokszor megvédeni akarja,
a hálót végül már nem is látja az áldozat,
nem érzékeli, hogy bekerült a csapdába,
később belőle is csak pók lesz,
a közelmerészkedőt ő is csapdába ejti,
az ember sorsát a környezete alakítja,
az időjárás, a sugárzás,
és nem utolsó sorban a többi ember,
hogy így alakul, az a sorsa,
vagy csak inkább a véletlen,
de az biztos,
hogy a környezet besegít a sorsnak,
nem engedi áldozatát szárnyalni,
a szoros hálóból kitörni
csak külső segítséggel lehet,
ha ketten, két hálóból
nyújtják egymás felé a kezüket,
ha egymást szorosan megfogják,
közös erővel megmenekülhetnek,
igaz, egy másik hálóba kerülnek,
de az már nem rabtartó háló,
az önként vállalt szeretetháló,
amelyik megtart, és nem letaglóz,
amiben nem elveszik a szabadság,
hanem egymásnak visszaadják,
hogy ez a sors,
vagy csak véletlen,
vagy a véletlen a sors,
ki tudná azt megmondani?

2009. június 10.

Rohanó képek ...



Rohanó képek ...

A Nap vére hull az égboltra. Alkonyodik.
Hirtelen bújik a felhők mögé a fény.
Nincs sötét, de a csillagok is pihennek még.
Dallamok az estben, álmok az éjben.
Magányomban vérzik szívem.
Álmaimba zárom a régmúltat,
kis életem dallamait.
Sötét fátylat von az égre az éj,
s mikor jő a hajnal,
messze visz mindent az ébredő fény.
Szétszakítva a horizontot, virradatot fest.
Lehunyt szemem mögött rohanó képek,
érzések megfogalmazódva.
Mélység és magasság között szövöm emlékedet,
s viszem tova az útra.
Arra az útra, - amin valaha elindultam.

Ahol szeretet nincs



 Ahol szeretet nincs

Tudod arra gondoltam,
hogy sok mindenre képes az ember
azért sok mindent megtenne,
hogy szeretve legyen,
de kevés, amit szeretetből tesz,
pedig a szeretetért megtenni mindent,
az kemény, folyamatos,
több műszakos
emberpróbáló munka,
szeretetből tenni valamit
a legcsodálatosabb,
legléleküdítőbb szórakozás,
mint harmatos gyepen sétálni,
vagy mint a szivárvány alatt
kézen fogva átmenni,
és mégis könnyebb
a szeretetért megdolgozni,
mint szeretetből tenni,
a munkához elég két erős kéz,
no meg a munkaeszköz,
ásó, lapát, meg akarat jó erős,
szeretetből tenni,
szeretetből lenni,
ahhoz nem kell más,
mint maga a szeretet,
mégis sokkal kevesebb,
aki a dolgait szeretetből teszi,
mint aki a szeretetért dolgozik,
ásó, kapa, akaraterő,
még könnyebben előteremthető,
mint a lélek rózsabimbója,
a szeretet,
szeretetből tenni annyi,
mint a bimbóból a virágnak kipattanni,
de ahol nincs bimbó, ott virág sincs,
ahol szeretet nincsen,
ott szeretetből tenni lehetetlen,
azért, hogy sok a fáradságos munka,
és kevés
a szívből pattant virágzó rózsa.

2009. június 08.