Wass Albert

Wass Albert

Nyár óta vártam valamire, és nem tudtam, hogy mi az, amire várok. De vártam. Vártam reggel, és vártam este, és vártam éjszaka és mindig, mindig. Aztán tegnap reggel éreztem,
hogy eljött az idő. Felöltöztem ünneplőbe, és följöttem ide a hegyre, mert éreztem, hogy ide kell jönnöm. Hogy azért éltem eddig, hogy ide jöhessek. Érted? És téged találtalak itt... És megértettem, hogy minden azért volt, hogy téged találjalak itt. Azért éltem, egyedül csak azért. És megfeledkeztem arról, ami volt, ami van.
Megborzongott. Hozzásimult. Vacogva, dideregve.
- Hiába. Nem tehettem mást, így kellett legyen. Ugye nem haragszol rám?
- Ugyan - mondta a fiú, és nevetett. De nevetésének hamis csengése volt. Erőltetett volt a nevetése.
A leány szemei végigjárták a barna férfiarcot. Végigtapogatták, végigsimogatták, apróra, mintha minden részletét be akarnák szívni magukba.
- Nem lehetett másként - mondotta halkan -, így kellett legyen. De ha te meghalsz, én is meghalok. Azért éltem, hogy megtaláljalak, s hogy megtaláltalak, meghalunk mind a ketten.
Nem hagylak el többet soha-soha, érted? Soha!
Forró suttogásba fulladt a hangja. Görcsös öleléssel húzta magához, csókjaival mintha a vérét akarta volna kiszívni, csupa lázas szenvedély volt, csupa vad szeretnivágyás...

Furcsa, ahogy az idő az ember fölött tovamegy... Események, emberek, gondolatok jönnek és mennek, érzések hullámzanak az ember lelkén keresztül, aztán egy idő múlva nem marad belőlük semmi. Elkallódnak szerte az életben, mint apró haszontalan holmik a házban. Itt-ott valami leszakad az emberből, valami láthatatlan kis lelki cafat, odaakad egy ajtókilincshez, egy-egy ablakpárkányhoz, rozoga padlóhoz, keskeny sétaúthoz. Az ilyeneket emlékeknek nevezzük, tiszteljük őket hosszabb-rövidebb ideig, aszerint, hogy mekkora bennünk a romantika. Aztán szépen és észrevétlenül végképpen elmaradnak mellőlünk, mint halk szavú régi barátok, vagy mint az élet, aki velünk indult s valahol egyszer lemaradt...

 

Wass Albert - az otthon ...

Wass Albert

...ha kérhetnék az Istentől magam számára valami szépet és nagyot,

azt kérném, hogy adjon nekem is egy egyszerű kicsi házat,

négy szobával, vadszőlős tornáccal, öreg körtefával.

Mohos legyen a teteje, s olyan kicsi legyen,

hogy ne férjen el benne izgalom, perpatvar, békétlenség.

Csak én s az, akit szeretek...

 *

Mert a legnagyobb örökség, amit adni lehet az utódnak, az otthon. Egy ház, akármilyen ház. De amelyiknek falát aggódás, szeretet, gondoskodás s a jövendők bizakodó hite emelte föl. És fák. Amiket nem azért ültetett valaki, hogy hasznukat lássa. Nem is azért, hogy önmagát mulattassa velük. Hanem azért, mert szépségre és jövendőre gondolt, békességre gondolt és a lelke tele volt derűvel. És ültette, egyszerűen azért, mert szerette a fát és a fákon keresztül akarta elmondani mindazt, ami az otthonban kapcsolatban felgyűlt benne s amiket szavakba önteni nem tudott.

Szívünk telve ...

Szívünk telve ...

http://m.youtube.com/watch?v=tXEqjrieXp0

Madarak éneke ébreszti a hajnalt,

vígan futkos a sugár a vizeken

A természet járja üdvözlő táncát,

az arany hajnal dúdolja dalát

Harmatban fürdik minden fűszál,

virágszirmokat, s faleveleket

szárít a reggeli friss szellő

Lelkünk lángol a ragyogó fényben,

szívünk telve van ébredő örömmel,

szemünk gyönyörködik a reggelben

Elvárások ...

Elvárások ...

Tudod arra gondoltam,

hogy az embernek vannak elképzelései

a világról, az élhető életről,

amik talán

még soha sem tették az életet élvezhetővé,

túl sok benne az elvárás,

és kevés a megérkezés,

a megelégedés,

olyan az ember, mint ki éhezik,

mégis elmegy a föld terített asztala mellett,

mert nem lát sehol egy ehető konzervet,

elvárásai vannak másoktól,

és elvárásai önmagától,

s mert ezek legtöbbször teljesíthetetlenek,

csalódik másokban,

és csalódik önmagában,

mikor a fejszéjét újra meg újra

a lehetetlenbe csapja,

közben az erőfeszítésbe,

a hiábavaló várakozásba fárad bele,

az élet elmegy mellette,

a fejsze is kicsorbul,

és még nem volt egy csepp valódi öröme,

az élet a beteljesületlen vágyak tömege,

vágyakozás közben élni felejt el az ember,

folyton vár valamit önmagától,

vagy valaki mástól,

és nem veszi észre

a szeretet kínálta lehetőséget,

hogy az ő útját kövesse,

akkor nem fog soha elfáradni,

benne nem lehet csalódni,

a boldogság maga,

ha valaki meghallja

békességes, elvárástól mentes,

mindenért kárpótoló,

utat mutató

gyönyörű szép hívó hangját.

2010. 05. 06.

Tőlem távol a fények

Tőlem távol a fények

www.youtube.com/watch?v=Yp4gxblINHg

Csendesen hullong az este

Szürke könnyeket ejt a horizont

Fázom, dermedt a lelkem

Távol mentek tőlem most a fények

Lehunyt szemem mögött Téged hívlak

Szeretve kereslek, mindig várlak

Az emlékfüggöny titkokat súg

Szívem mélyén őrzöm bánatom

Lelkembe mar fájón hiányod

Szeretetlenül ...

Szeretetlenül ...

Tudod arra gondoltam,

ha az ember hozzányúl bármihez is,

ha szeretetlen szívvel teszi,

legyen a szándék még oly nemes,

a dolog akkor is halálra van ítélve,

a csecsemő rögtön megérzi,

sírva fakad a szeretetlen érintéstől,

s ahogy az idő múlik, a szeretetlenül,

de nagy akarattal beléfektetett energia

a visszájára sül el, a fának,

amit a mester szeretetlen farag,

csak kárára tesz,

jobb lenne neki nem beavatkozni,

inkább meghagyni az eredetit,

belőle ő csak torz alakot készíthet,

ami ki tudja,

egyszer talán ölni is képes,

és soha sem fog kiderülni,

mit lehetett volna belőle kihozni,

talán sokkal kisebb energiával,

de nagy szeretettel,

nem szereti az ember,

ha szeretetlen érnek hozzá,

azt rögtön megérzi,

ha alakítani akarnak rajta

megkeményedik, inkább eltörik,

ha szeretetlenül akarják megóvni,

a veszélyt annál inkább keresi,

olyan lesz csak, mint az-az elrontott fa,

ami szeretettel

csodálatos hangszer lehetne,

anélkül csak egy felesleges lom,

kidobásra ítélve méltán.

2010. 05.05.

Rezzenések ...

Rezzenések …

Halkan rezzenő pillanatok,

Gerlekacaj a háztetőn szerelmesen

Illatozó hársfaszirmok az ágakon

Mikor a szív rezzen érzelmesen

Fénysugár ragyog a lombok között

A magasból gyöngyözőn madár danász

Lelkemet érintő simogatások

Fények, zene – szemem írisze mögött.

Ezüst estélyiben ragyog a hold

Körötte a végtelen égi  udvaron

Sziporkázó, csillagok sokasága

Szikrákat, csillámokat szór.

Szabadság nélkül ...

Szabadság nélkül ...

Tudod arra gondoltam,

hogy az ember is,

mint minden más ma is élő lény,

megtanult a világához,

a környezetéhez alkalmazkodni,

de a beilleszkedés,

sokszor csak belenyugvás,

ami a szabadságot veszi el,

szabadság nélkül pedig az ember rab,

rabja minden ártó szándéknak,

rabja a világot pusztító,

lassú halált okozó méregnek,

mit is tehetne mást,

egyedül ellene tehetetlen,

lesz, ami lesz, a sok mérget nyeli,

de nem csak a teste,

a lelke is ugyanazt teszi,

engedi magába a sok ártó anyagot,

és már azt is eredménynek tartja,

ha meg tudja tartani magában,

ha nem fröcsköli szét a nagyvilágba,

mint annyi mindennel,

a méreggel se tud mit kezdeni,

pedig talán ha lenne,

lehetne,

sok-sok szeretettel higítani,

nem a rosszat és okozóját megszeretni,

ahhoz legalábbis Istennek kellene lenni,

a szeretetnek mindenen felülkerekedni,

de az ártás, az ártó szándék

nem egészséges tápláléka a léleknek,

de ha már egyszer az ember lenyeli,

jó volna az ördögi sötétet

fénnyel közömbösíteni,

talán, ha a szeretet mindent bevilágít,

a sötétet kedvelő méreg eltűnik hamar

maga után emléket se hagyva,

eltűnik az emberből,

s egyszer talán az egész világból.

2010. 05.04.

Gyöngyöződik a végtelen

Gyöngyöződik a végtelen

https://www.youtube.com/watch?v=1hrgQe3xM0c

 

Zuhog az eső

Villámok cikáznak az égbolton

Dübörögnek a dobok,

A vad szél felhőket sodor

Kékes fény villódzik

Rémisztő hangok ékelik a tájat

Darabolják a szikrák a horizontot

Félve, rettegve figyelem

Gyöngyöződik a végtelen

Kövek nehezednek fájó szívemen

  *

Heves eső mossa a kertet. Borongósan, szomorkásan bámulok ki az ablakon, a vizes szürkeségbe. Ez a nedvesség csontjaimig hatol A fájdalomtól kedvetlenül, szomorúan nézek kifelé. Hamar esteledik is, talán az eső, a párás idő miatt. Sötét felhők gomolyognak az égen. Mennydörgés – nagy robajjal, cikázó villámok hasítják át a horizontot. Közben az ablakon át figyelem az eresz alatt éktelen ricsajjal csivitelő verebeket, az eső elől oda bújva, nagy szárnyrázással. Szomorú vagyok. Bárcsak szárnyalhatnék én is, elrepülhetnék a madarakkal. Szenvedek. Fáj minden mozdulat, fáj az egész életem. Mindig szerettem a szabadban lenni, a természetet, az életet figyelni. A csodákat kerestem mindenben, amit csakis a természet adhat, mutathat meg. Álmodoztam a horizont alatt, szárnyaltam gondolatban a madarakkal, a felhőkkel. 87 óta tolókocsiban élek, de a természet szépségeinek csodálatában mindez nem akadályozott. A kor előrehaladtával mozgásom egyre nehézkesebbé vált. A természet szeretete nyitotta fel szemeimet arra, hogy milyen csodák és rejtélyek vannak és megtanított nagyon sok mindenre.

Önmagunkkal találkozni

Önmagunkkal találkozni 

Tudod arra gondoltam,
az ember önmagával

csak útközben találkozhat,

elindul valahonnan,

de nem a saját útján,

mert még nem ismeri a sajátját,

ahhoz, hogy tudja,

merre kellene mennie,

önmagát kellene ismernie,

anélkül a jó irányt nem tudhatja,

olyan ő, mint a pici kutyus,

ki szerető gazdikhoz születik,

akik megtanítják a rendre,

nem a sajátjára,

hanem az ember kitaposott rendjére,

talán épp könyv segítségével tudja meg,

hogy milyennek kell lennie,

hogy milyen a gazdájához hű kutya,

és ha szeretik,

ha ő is megszereti a kenyéradóját,

családtaggá válik,

és mert a szeretet kötelez,

hűséges lesz mindenkihez,

aki őt befogadta, aki őt felnevelte,

aki a biztonságát megteremtette,

vidám farkcsóválással jelzi,

nagyon jó ez így neki,

nem tudja, honnan is tudná,

hogy olyan ő, mint a madár,

aki nem is hallott még a repülésről,

az embert is megtanítják a rendre,
őt is háziasítják,

vagy elfogadja, vagy fellázad ellene,

de mindegy is, mert egyik se önmaga,

se a hűséges, se a hűtelen,

az úton megy, nem is sejti közben,

hogy csak egy tömegekkel teli

hosszú folyosón,

egy szűk csőben halad,

talán a világnak egy barlangjában,

azt hiszi, ez már az élet,

pedig csak az élet előszobája,

ebben a folyosóban sok minden van,

de még nincsen ott önmaga,

ő csak egy a sok közül,

aki nem lóg ki a sorból,

vagy aki kilóg,

(az is csak egy másik folyosó)

de talán elérkezik egy olyan szakaszhoz,

ahol egy-egy madarat szabadon engednek,

és ha ő lesz az, akkor a hűség

nem a rendnek lesz a része,

nem is valaki máshoz,

vagy valamihez lesz hűséges,

hanem a megtalált önmagához,

akkor az olyan madár,

kinek szárnya van,

szárnyalni fog,
ha épp repülni van kedve.

2009. május 08.

Szerelem, - szív ...

Szerelem, - szív ...

 

Lélek-varázs

Lélek-varázs

http://youtu.be/SWLLp7pMSN4

A horizonton felhők úsznak,

fénysugarak táncolnak

a fák zöld lombjai között.

Felettünk az ég kék mosolya,

bíborfényű alkonyat köszönt.

Az esthomály ringat karjaiban,

lelkemet ölelő dallamokban.

Szemedben csillagok arany sugara kél,

pilláid mögött az álmok varázsos árnya ég.

Lélek-varázs!

A lélek elveszett tud lenni

A lélek elveszett tud lenni

Tudod arra gondoltam,

hogy a lélek is

csak olyan elveszett tud lenni,

mint az ember

egyedül a hatalmas viharban,

talán pont egy ismeretlen sötét erdő közepén,

ahol nem talál biztonságot nyújtó menedékre,

ha lát is messziről egy házat,

ahol még világit az éjszakai lámpa,

mire odaér, az is kialszik,

a kopogtatásra,

a dörömbölésre senki nem felel,

és az eső csak szakad,

a villámok cikáznak az égen,

a fák hajladoznak,

az állatok is mind menedékbe bújnak,

de neki sehol sincsen védelme,

nincs védett helye a megbolydult világban,

olyankor minden kilátástalan,

mikor az orra előtt bezárul minden,

mikor az ember

nem ad az embernek menedéket,

de ha végre eljut egy olyan helyre,

ahol az addig sötét házban

ajtó nyílik a kopogtatásra,

ahol az éjszakai óra ellenére

kedvesen betessékelik,

akkor már nem számít, mi volt addig,

a meleg szobáért, a megnyugtató szóért,

a forró teáért elfelejtkezik arról,

hány helyen reteszelték be bizalmatlanul az ajtót,

hogy bőrig ázott,

hogy iszonyatosan félt a villámtól,

így lehet a lélek is,

ő is nehezen talál olyan helyre,

ahol megszárítkozhat,

megnyugodhat

ebben a nyugtalan világban

neki a vihar ellen, a rossz ellen

nem más kell, mint egy másik lélek,

aki befogadja, aki elveszettségében

magához öleli bánatában,

aki azt mondja, de jó, hogy idetaláltál,

millió éve, hogy téged kereslek,

s akkor tudhatja az a lélek,

máshova azért nem engedték be,

mert máshol mindenhol csak idegen,

de most hazaérkezett,

ahol nem csak egy vendég,

aki megpihen, és továbbmegy,

most az örök otthonát találta meg.

2009. május 07.

Selyemszálon jön az álom

Selyemszálon jön az álom

https://www.youtube.com/watch?v=kbwTPXHfwhM

Szívemet átjárja az érzés

Szárnyaló gondolatom száll feléd

Simogató, bársony fénye szemednek

Lelkem húrjain megremegnek

Gondolj rám, szép kedvesem

Nyújtsd felém óvón két kezed

Melódia szádról a szó

Szerelmesen oly ringató

Selyemszálon jön az álom

Lopva, halkan rám találón