Az ember egy olyan kert ...

Az ember egy olyan kert ... 

https://www.youtube.com/watch?v=Zl6QAGHujtQ

Tudod arra gondoltam,

talán az ember egy olyan kert,

aminek önmaga a kertésze,

de aki nem tudja,

mert sehol se tanulta,

a rábízott területet hogyan gondozza,

mesterséges tárgyakkal telerakja,

kezdve a kerti törpétől

a leggyönyörűbb szökőkútig,

rendszeresen gereblyézi,

tisztogatja,

nincs is ott sokszor cseppnyi szemét se,

de a mélyről jövő, senki által nem ültetett

gyönyörűséges virágokat gazként tépi ki,

rengeteg energiát rááldoz,

de a kertje mégse boldog,

talán, mert valódi élet nincsen benne,

ami van, csak mesterséges,

a belőle születő virág mind kipusztul,

a kertész nem tudja miért, csak azt,

hogy hiába minden, hiába a sok munka,

hiába a sok kerti törpe, ő mégse boldog,

talán, mert a mélyről jött,

semmibe vett virág

saját lelkéből sarjad,

ha neki időt, lehetőséget hagyna,

ha nem lenne annyi mindennel elfoglalva,

önmaga kertjében még boldog is lehetne.

2010.szept.17.

Drága Gergőke!

Drága Gergőke!

 https://www.youtube.com/watch?v=-odLEa4ixAU

Nevednek napjára kívánom én Néked,
Madarak éneke szálljon körbe Téged.
Dajkálja szívedet Boldogság, Szeretet,
Angyalok áldása szállja meg lelkedet.
Legyen ma vidám, derűsen szép napod,
Szeretetben bőséges, Boldog Névnapod.

Álmokba süllyedve

Álmokba süllyedve

https://www.youtube.com/watch?v=39uY4L7BN7c

Lelked a lelkemben,

Minden bennem él.

Sajgó fájdalmakban

Köröttem remeg a csend.

Jó felidézni az emlékeket,

A csillagcsipkés égbolt peremén,

Az ezüst holdas éjszakákban,

Álmokba süllyedve

Az ember egy, de mégis kettő

Az ember egy, de mégis kettő 

Tudod arra gondoltam,

hogy az ember egy,

valójában mégis kettő,

kettő,

kiknek a sorsa közös,

de az érdekük látszólag ellenkező,

ketten énekelnek együtt,

két különböző nótát,

az egyik egy lassú szimfóniát,

a másik egy gyors indulót,

miközben szalad a robogó vonat után,

rángatva magával a másikat,

aki pedig békében szeretne élni,

külön utat nem járhatnak,

hiszen egymáshoz kötve vannak,

egyik tele van bizalmatlansággal,

rengeteg kitűzött céllal,

a másik mindenkiben megbízna,

vágya csak egy van,

hogy reá figyeljenek,

nehéz kettejüknek együtt élni,

ha két külön világ az otthonuk,

mások az elvárások feléjük,

egyiknek egy rohanó világban

kellene helyt állnia,

a tömegben egyedül nem mondhatja,

álljunk meg a rohanásban,

legyen meg a te akaratod,

a másik nem ismeri

a megélhetésért folytatott háborút,

másmilyen kenyér az ő tápláléka,

ezért meg sem értheti,

mi az, hogy muszáj,

megadón megy az akarat után,

hiába, szeretné ő másképp,

megállni a rohanásban nehéz,

de talán érdemes

a lélek társaságában néha megpihenni,

talán egyszer, ha figyelnek rá

megszólal,

és ha a lélek a szeretet hangján szól,

azt jelenti, tudja a megoldást,

ha átveszi az irányítást,

mint a jó karmester,

megteremti a tökéletes összhangot

a kinti, és a benti világ között.

2009. szept. 17.

Az igazi magány ...

Az igazi magány ...

 https://www.youtube.com/watch?v=B26fEYZ-5zA

Sosem vagy, sosem lehetsz egyedül, hisz mindenben ott az ölelő pillanat, a Föld csodái.

Ha magasból a mélybe nézel, fergeteges érzés lesz úrrá rajtad. Úgy érzed, szárnyalsz a madarakkal a végtelen táj felett, a felhők alatt. Míg lelked szárnyalni tud, sosem vagy magányos.

     Hegyek orma fölött oly közel a horizont. Tűnődve nézed a tavat, csodálja szemed a végtelent. Ha csendesen ülsz a tóparton, s hallgatod a víz csobogó dalát és szemed fúrod a mélységbe csodálkozva – nem ez a magány, - hisz ez maga a csoda.

      Csönd ül a tó felett, a hegyek, a völgyek felett. A virágok fűszeres illatát érzed orrodban. Lélegzik minden pillanat, - hallod a bogarak zúgását, a tücsök ciripelését a fűben, - nem vagy magányos.

     Ha zeng a madarak éneke, s dalaikban a te érzéseidet hallod; örök gyerekként érezheted az elmúlt emlékeket és elragad a képzelet – nem lehetsz magányos.

     Amikor a fák levelein üzeneteket olvasol, ami szívedhez szól;  a darazsak, a méhek zümmögése megérinti szívedet;  a nap fényét ízlelgeted; a harmatos rózsaszirom arcodhoz ér, és magadba szívod édes aromáját, - nem vagy magányos.

     A csillagfényes éj után harmat gyöngyszemei gurulnak a hajnalokban és az összes létező szín festi ragyogóvá létedet, vagy az eső ontja a felhőkből a szerelmes könnyzáport; és a felhők fölé röpít a vágy, s rezdüléseidben ott a változás, - nem lehetsz magányos.

     Ha a sötétségben, a viharban is erős maradsz, és elűzöd magadból a félelmeket; áradsz, ragyogsz;  az érzéseket átéled, amely a lelkedben kering és mindenben látod a szépségeket, a csodákat felfedezed: és bár vannak szomorú napjaid, - bár egyedül élsz, magányos akkor sem vagy.

     Mindig meleg, puha fészkedre lelsz és szabadon szállsz, mint a madarak – tiéd a végtelen!           Az éjszakák mély csöndjében már látod az elmosódó fényeket.

     Az igazi magány az, amikor mindazt a csodát, melyet a természet nyújt, - már nem veszed észre.

A barátság ...

A barátság ...

Lelkének társa ...

Lelkének társa ...

Tudod arra gondoltam, mondják,

ha sétál az ember az utcán,

sok szép, érdekes emberre rácsodálkozik,

kik aztán is teljesen idegenek maradnak,

de van, hogy valakivel találkozik,

nem feltűnő jelenséggel,

akit nem keresett, akire nem várt,

akár idegen lehet ránézésre, de úgy érzi mégis,

valahol már találkoztak, valahonnan régről ismeri,

talán egy másik életben kerültek közel egymáshoz,

és úgy is, hogy útja során

az ember sok szép, mély gondolatra rácsodálkozik,

de azt nem érzi,

hogy a gondolat hozzá szorosan közel állna,

lehetne akár az ő lelkének a szülötte is,

máskor, egy ilyen lélekgyermek szíven üti,

mintha a sajátja lenne, olyan,

mintha lelke méhében ő hordta volna,

de amit végül más szült meg, neki soha,

még hasonló se született, úgy érzi mégis,

a gondolat hosszú ideig élt benne,

hozzá tartozik, az övé,

a sajátja lehetne,

talán, ha jobban odafigyel rá,

ha ápolja, mint kertjének becses virágát…

lehet egy ismeretlen, egyszerű emberé,

vagy egy régen eltávozott költőfejedelemé,

ki itt hagyta ránk lelkének magzatát,

aki csak tetszetős idegen sokaknak,

de aki eggyé lesz vele, olyan is van,

az ember olvassa, nem is gondolva,

az a másik, az a régen eltávozott,

talán azért olyan ismerős,

mert hasonló talajból hasonló virág születik,

mert az a másik közeli társa az ő lelkének.

2010. szept. 16.

A Nap ölén ...

A Nap ölén …

Meghitt dallamok

csillagokká váltak.

Aláhulltak az emlékekben,

a végtelen térben,

a rejtett titkokban.

A szemekből ömlő könnyek,

Árva lelkek útra keltek,

Széttört álmok vándoroltak,

Az emlékek szívünkre kövültek,

A hajnalokba vesztek.

Reményben ébredt a ma,

Vigaszt hozott a fény,

Dalolni kezdett a Nap ölén.

A felhők közt szellő táncolt,

Azúrkéken virított az égbolt,

Madarak zengték dalukat.

Megmozdult az élet,

Szárnyalt a fény és az árny:

Életünk színpadán..

A világ gömbölyű ...

A világ gömbölyű ...

Tudod arra gondoltam,

hogy a világ gömbölyű,

nincsen eleje,

és vége sincsen,

semmi nincsen benne,

ami szögletes lenne,
se egyenes nincs benne,

aminek lenne kiindulópontja,

és végpontja,

az évszakok körbe járnak,

ahogy a Föld forog a Nap körül,
sehol nincs elválasztó határ,
az éjszaka is csak pihentet,
utána a nap folyik tovább,
nincsen az évnek eleje,

és nincsen itt a vége,

megy minden
a maga útján körbe,

semmi nem hal meg,

és semmi új nem születik,

a fának a magja maga a Fa,

az ember gyereke az Ember maga,

mintha egy hatalmas csillag

sok-sok apró darabra esne szét,

sok kis csillagra,

a sok kis csillag se sejtené,

ők a nagy egésznek

pirinyó kis részei,

a mag se tudja,

hogy ő része az egésznek,

a világ határtalan,

a határokat csupán az ember építi,

talán, hogy ne legyen otthon a világban,

talán, mert nem érzi önmagát

a folytatásban,

de talán, mert a másikban

nem is önmaga folytatódik,

csupán a tudatlan anyag,

az én,

vagyis a tudatos lélek

csak a lélekben folytatódhat,

aki talán,

amíg haza nem talál,

addig változtatja az otthonát.

2009. szept. 15.

Hamvas, őszi fények

Hamvas, őszi fények 

Őszbe hajlik már.

Érett gyümölcsök illata száll a légben.

Ökörnyál úszik a levegőben.

Hamvas fényeket szitál a Nap.

A szél csípősebben fut tova.

Felhőket kergetve, fésüli az őszi lombokat,

hullajtva már a sárguló, száradó faleveleket.

Vastagodik az avarszőnyeg,

Csöndesedik a világ.

Ablakainkon túl ősz kopogtat.

A láthatatlan szeretet ...

A láthatatlan szeretet …

Tudod, arra gondoltam, hogy

a hatalmasat,

az isteni összetartó erőt

az ember megtapasztalja

nap, mint nap,

hinni benne vakon

mégsem tud igazán,

a láthatatlan szeretet erejében,

látatlan, hogy is tudna hinni,

míg maga nem találkozik vele.

2010. szept. 16.

Zizzenő levelek

Zizzenő levelek

A fák levetik lombruháikat.
A sárga levelek lengedeznek,

zizzenve hullnak a szélben.
A napsugár halványabb,
A fodros, felhős ég alatt a

kopaszodó ágak a szélben imbolyognak.
Kopár a természet,
Elszálltak a vándormadarak,

Dideregnek az itt maradottak.
Homályosak az alkonyatok,
Deresek, dermedtek a csípős,

őszi reggelek.

A jelen pillanat a fontos

A jelen pillanat a fontos 

 https://www.youtube.com/watch?v=WWzcn2kulUM

Tudod arra gondoltam,

hogy mindig az a fontos,

az a pillanat,

amiben vagyunk éppen,

azt kellene varázsolni széppé,

a múlt már nem tehet boldoggá,

pedig az ember nem varázsló,

ha elindult az úton,

ami elvezette egy ijesztő,

addig ismeretlen tájra,

azt nem képes akaraterővel,

sem imával megváltoztatni,

ha nem is tudott róla, mikor indult,

odaindult,

odaérkezett,

végig, azon az úton ment,

ami elvezetett a szörnyűségig,

a pillanatban

lerázni a múltat képtelenség,

mert a múlt rátapad,

összenő az emberével,

de talán tehet a vándor a jövőért,

hogy a rossz pillanat

ne a megérkezés,

hanem az elindulás legyen,

kifelé, a sötétből a fény felé

talán hosszú az utazás,

fárasztóbb, mint mikor indult ifjan,

talán az idő is már kevés rá,

lehet, hogy célhoz sem ér,

de a sötétből a fény felé

az út lelkesítő tud lenni,

ha a pillanat nem a megérkezés,

hanem kezdete, talán

egy jobb útnak,

ha azt a szörnyű pillanatot,

megszépíteni nem is lehet,

de meg lehet szépíteni a jövőt,

vagy csak idő híján,

a jövő pillanatához vezető kirándulást.

 2010. szept. 14.

Duruzsol a csend

Duruzsol a csend

http://youtu.be/z4CJjF_zF2Q

Az estével búcsúzunk a naptól,

A gyertyafény is árnyakat rajzol

Alakot öltenek, mint kísértetek

Összefűzik a földet és az eget

Titokzatos színes szálak lebegnek

Merengve áll az utcákon a sötét,

sötétbársony égen száll a múló idő

duruzsol a csend szelíden,

béke és nyugalom a holdfényben