Égi tünemény ...

Égi tünemény …

Ragyog a tavaszi Nap,

Madarak víg dala zeng

Könnyezve figyelem a dallamokat,

A természet tündére táncra kap

Lelkem a gyönyöröket habzsolja,

Tündérszárnyakon libben a tavaszba

E csodás szerelemmel adva reményt,

Szívembe lopva az égi tüneményt

Hang szüli a csendet

Hang szüli a csendet 

Tudod arra gondoltam,

hogy a hang szüli a csendet,

és, hogy milyen gyermek a csend,

függ attól, hogy milyen a szülő,

hogy születése előtt milyen a szó,

a közömbös hang után

a síri csend

elviselhetetlenül közömbös,

a harag, a gyűlölet

szüli meg a gyilkos csendet,

ő képes minden rosszra,

a békétlenség szülte csendben

találja ki az ember a háborút,

a legnagyobb gonoszságot,

a legmérgezőbb szót,

a csönd nagyon termékeny,

elszakadva a világ zajától,

minden más befolyástól

születhetnek a legnagyobb dolgok,

rosszak és jók,

ha a végszó a szeretet hangja,

a csöndben a szeretet virágzik ki,

vele csodálatos a hallgatás is,

belőle születik a legszebb szó,

a legvirágzóbb gondolat,

a legkülönlegesebb gyermek,

a szeretet

csöndben született gyermeke.

2010. márc. 06.

A lombokon át ...

A lombokon át ...

A lombokon át a napsugár

Csipkeárnyakat sző a tavaszba

Azúrkéken ragyog a horizont

A szellő a tó vizét borzolja

Párával telt felhők sodródnak

A talajt zöld fűszőnyeg borítja

A víz felett pillangók táncolnak,

Hangos madárdal zeng a csalitban

Szeretetkönyv ...

Szeretetkönyv ...

Tudod arra gondoltam,

az ember élete során

sok kicsi csecsebecsét kap,

amit azután őrizget sokáig,

de jön egy nagytakarítás,

akkor szelektál

azon dolgok között, amit az idő

időközben már megszitál,

a feleslegest hajítja ki,

olyan ajándékok ezek,

amikre talán rá van írva, tőlem, neked,

ami akkor biztosnak, egyértelműnek tűnt,

de ma már a feledés homályába merült,

ha a szemétbe bekerül,

nem sért az már senkit,

az ember dobál addig,

míg nem marad más, mint ami dísze

a két ember közötti szeretetkönyvnek,

az idő mondja meg, melyik volt képes az életre,

de nem csak csecsebecsét kap az ember,

amit azután sokáig megőriz,

hanem pofonokat is,

ezeket is sokáig rakosgatja,

ha nem is a fiókban, de a gondolatban,

a lelkében, de ha időnként csinálna ott is

egy nagyobb takarítást,

ha azokat kidobná,

amit szeretetlenségből kapott,

és megtartaná azokat,

amikről az idő bebizonyította,

hogy részei a szeretetkönyvnek,

akkor az ember hamar rájönne,

hogy ami fontos az életben,

az mind a szeretet gyermeke,

az olyan pofonról kiderülhet az idővel,

hogy nem is pofon, de simogatás volt,

fontos a része a szeretetkönyvnek.

2010. márc. 02.

Kusza sorokként ...

Kusza sorokként …

Könnyeim zápora mögött összemosódnak a betűk.

Kusza sorokként rendezetlenül folynak.

Értelmét veszti a múltunk ebben a romlott világban.

A szavak a szívünkben visszahangzanak és a szél sodorja tova az örökkévalóságba.

Tépett felhők felettünk, szívünkben emlékek, lelkünkbe álmaink beleégtek,

meséskönyvünk lapjaiba belesimulnak a múlt emlékei, - álomképekben visszajárva.

Megbékélve élek – sorsommal – immár egyedül.

álom ...

... lélek ... álom ...

Emlékeink hajójában ...

Emlékeink hajójában …

https://www.youtube.com/watch?v=MmwtLfReGmo

Arcunkon folyó könnyek,

Fájdalom szívünkben.

Emlékek sötét hálója,

Álmainkban fon körbe.

(Utolsó) sóhajunk messze száll,

Szétpattan a végtelenben.

(Le)hunyt szempillák mögött,

Fájó melódiák örvényében,

Vágyaink is halkulnak:

A fények árnyakká válnak.

Kutatjuk az elmúltakat,

Keressük a miérteket.

Emlékeink hajójában evezünk

életünk vad tengerén,

titkokkal szívünk mélyén.

(Szelíden ringó dallamokban.)

Úgy érkeztem ...

Úgy érkeztem ...

Tudod, mint mikor megy

az ember az úton,

amiről azt se tudja,

vezet valahová,

és egyszercsak megérkezik.

Úgy érkeztem hozzád.

Előtte voltak sokan,

akikkel találkoztam,

és ők

mind kihoztak

belőlem valamit.

Annyit amennyire

éppen szükségem volt,

ahhoz,

hogy továbbléphessek.

Mindig csak annyit.

Közben folyton változtam,

minden találkozás után

kevesebb maradt bennem.

Mindig kevesebb maradt

rejtve bennem.

Mintha ajtók nyíltak volna

sorra ki,

megtudtam,

milyen vagyok gyereknek,

milyen diáknak,

milyen szerető,

milyen szülő vagyok.

De mindent

csak akkor tudtam meg,

mikor odáig elértem.

Addig számomra is titok volt,

mint az,

hogy maradt még valami

rejtve bennem,

hogy van még egy állomás,

talán a végső állomás,

ahova egyszerre érkezem,

Veled.

Hogy van még valaki,

akinek

én is egy fontos állomás vagyok.

Talán a végső.

Talán a legfontosabb.

Talán a cél.

Ha tudtam volna,

talán azt is megsejtem,

miért jöttem zavarba,

ha magamról beszéltem.

Ha arról, hogy mit gondolok.

Hogy miért haraptam a számat,

inkább, minthogy megszólaljak.

Talán még nem volt itt az ideje

a beszédnek.

Talán csak zavart okoztam volna vele.

És mert ha másnak mondom,

ha tudom elmondani másnak,

akkor nem marad számodra

mondanivalóm,

akkor üresen érkezem hozzád.

Akkor talán hiába integettem volna

világító lámpával Neked,

hiába lett volna minden csilingelés,

hiába éreztem volna a sugarat,

a belőled áradót,

ha Te nem látsz meg,

elmentél volna mellettem.

2006 november

 

Végnélküli ... véges ...

Végnélküli … véges …

Amikor az ember gondolatában csak egy valaki foglal helyet,

amikor már semminek nem találod értelmét,

amikor semmi nem érdekel, nem tud lekötni és mindemellett tudod,

hogy minden olyan értelmetlen és végnélküli - vagyis inkább véges …

és csak azt tudod, hogy Nélküle az élet is olyan értelmetlen;

hogy mindez  mi? - mit sem számít, csak azt tudod és azt érzed, mindenben ŐT keresed;

hogy szeretnéd világgá kiáltani, hogy az élet céltalan, értelmetlen Nélküle

és ha egyszer nem találod, meghalsz  a világ számára ...

Mikor csak fekszel, bambán,

- mikor a könyv a kezedben csak azért van, hogy a sorok között is ŐT lásd

és félsz a lépésektől, félsz a pillanatoktól …

mert attól rettegsz, mit is hoz el a következő ...

Következő? - vajon van e egyáltalán következő? …

hogy nem az jön e, hogy az érzéseid miatt eltaposnak

- de a lelkedben, a szívedben és a fejedben akkor is már csak Ő foglalja el a helyet …

A világ - a világban - neked - neki – nekem

Megváltoztatnánk mindent ...

Megváltoztatnánk mindent ...

Tudod, arra gondoltam,

hogy mi emberek

szeretnénk megváltoztatni mindent,

mintha a világ egy doboz gyurma volna,

mintha a teremtés ránk lenne bízva,

hozzuk ki azt belőle,

ami nekünk legjobban megfelel,

de mi nem tudjuk, mi a legjobb nekünk,

csak össze-vissza próbálkozunk,

a jót addig javítgatjuk,

míg végleg elrontjuk,

vannak elvárásaink a hegyekkel,

a folyókkal, a növényekkel,

az állatokkal, ilyenek legyenek,

ilyennek szeretnénk benneteket,

sokszor szelídíteni akarunk,

és megvadítunk,

mintha azt vágnánk a világ fejéhez,

hogy tökéletlen,

sokkal jobb, sokkal kedvesebb,

sokkal szerethetőbb is lehetne,

ha önmagához semmi köze nem lenne,

ha kiérdemelni akarja a szeretetünket,

változzon már a kedvünkre,

mintha az ügyes balkezestől azt akarnánk,

hogy a jobb kezével szépen rajzoljon,

a világ, ha érezne, azt érezné,

hogy nem szereti őt az ember,

akit szeret, az egy másik világ,

így tesz sokszor az ember vele is,

Ővele,

akinek azt mondja, szeretlek,

csak téged szeretlek,

majd gyorsan hozzáteszi,

de azért legyél teljesen másmilyen,

legyél jobb, legyél szebb,

legyél okosabb,

épp azt nem mondja,

csak olyan ne legyél,

amilyen te vagy,

mintha az ügyes balkezestől várnák,

jobb kezével gyönyörűen rajzoljon,

az ember is, ahogyan a világ,

csak önmagát tudja adni,

ha próbál az elvárásnak megfelelni,

sete suta, vagy éppen lázadó lesz,

a világon változtatni

csak a szeretet képes,

de nem úgy,

hogy az elvárás kicseréli,

hogy balkezesből jobb kezes lesz,

hanem azzal, hogy csodát tesz,

a megszeretett kicsinyke hajtás

megmarad önmagának,

csak hatalmas koronájú fává terebélyesedik.

2009. márc. 13.

Neked zeng ...

Neked zeng …

Szívemen átfúj a szél,
Útra kel feléd a lelkem,
A mélyemben dallam kél,
S csakis teneked zeng

*

Utam mindig hozzád vezet,
Éj és nappal mindig tied,

A szívemmel fényképezek,
Álmommal is neked üzenek

Eszünkbe jut ...

Eszünkbe jut ...

Tudod, arra gondoltam,

hogy néha az embernek eszébe jut valami,

teljesen váratlanul egy olyan mondat ami,

ami számára egyáltalán nem mond sokat,

amit egyáltalán nem is ért, hogy megértse,

ahhoz előbb a végtelent kellene felfognia,

de ő mégis elkezd játszani a gondolattal,

mint a gyerekek a felnőttek dolgaival,

így voltam ma reggel én is,

egy számomra érthetetlen jelenséggel,

azzal a gondolattal játszottam,

hogy a párhuzamosok

a végtelenben találkoznak,

elképzeltem a kitartó párhuzamosokat,

amint fáradhatatlanul igyekeznek előre,

egymáshoz nem közelítve,

egymás kezét se érintve,

de egymástól egy pillanatra sem távolodva,

mint akik tudják, akkor nekik végük van,

meghalnak maradni párhuzamosoknak,

és akkor elvesznek egyedül a semmiben,

ketten együtt a végtelen felé igyekeznek,

ahol, ha igaz a törvény, ki tudja miért?

talán hűségük jutalmául,

végre egymásra találhatnak,

ha valóban van ilyen,

a végtelenig kitartó párhuzamos,

vajon mi tartja őket össze,

mitől tartanak ki,

ilyen rendületlenül egymás mellett,

kell, hogy valamiféle összetartó,

de mégis taszító erő legyen közöttük,

nem keresztezik egymás útját,

és ellenkező irányba se indulnak,

ketten vannak, mégis egyek ők,

egy az akarat, ami vezeti őket,

ők a párhuzamosak,

akik igyekeznek a végtelenbe,

hogy találkozhassanak végre,

talán azt remélik,

ott vége a rémálomnak,

végre a taszítás megszűnik,

megmarad csak a vonzódás,

talán kitartásuk jutalmaként

egyszer majd megtudhatják,

hogy a párhuzamosok

valóban találkoznak a végtelenben,

hogy hűségükért, kitartásukért

megkapják méltó jutalmukat:

egymást.

2009.márc. 11.