az álmok
2015. november 14., szombat
A remény felé
A remény felé
Éjszaka a csendben
alszik a kert is, a virágokkal, a fákkal, a bokrokkal.
Lüktet az éj, benne
minden pillanat. Tücsökzene szálló hangja, árnyak osonnak.
Elpihen a szél és az
álmok szétterülnek a csillagszikrás égbolt alatt,
a holdfény
ezüstjében, az emlékekben.
Az égbolton széthasad
az éj kárpitja.
Búcsút mondanak a
csillagok és a Hold a párás hajnalban.
Szürke-lilás-kék
színek jelennek meg a horizont festőpalettáján.
Színeket fest a fény,
sugarakat dajkál a harmatgyöngyökön,
az úszó felhők körül
azúr szemét nyitogatva.
Az éjben becsukódó,
bezáródó virágszirmok kelyheiket nyitogatják.
Félig álmodból
ébredezel, eszmélsz a világra.
Csukott szempilláid
mögül kitekintve rácsodálkozol a fényekre,
füled örömmel issza
az ébredő madarak zengő trilláit.
Arany haját fésüli a
Nap, elvarázsolnak, cirógatnak a színek.
Lelkedre az ébredő
harmatcseppek gurulnak.
Már ébren vagy, mégis
róla álmodozol, az illatos, kibomló reggelben
–
indulsz a remény felé.
Szeretve élni ...
Szeretve élni ...
Tudod arra gondoltam,
nem szereti az ember
a céltalan dolgokat,
szereti tudni, miért
kezdte,
és ha az utat végig
járja,
hová fog eljutni,
ha az élet valójában
céltalan,
könnyen lehet
beleunni,
ha csupán munka a
munkáért,
ha csak élet az
életért,
ha nincs benne meg az
öröm,
ha nem látja az
értelmét az egésznek,
ha nem tudja,
beérik-e egyszer a
gyümölcse,
lesz-e egyáltalán
termése,
vagy pusztába
kiáltott szó az egész,
egyhangú
és monoton lesz a
bizonytalanságban,
de ha az élet nem
munka,
hanem az élet tánc,
akkor nem számít,
hogy kitűzött cél
nincs,
mert a cél maga
a mű örömteli
eltáncolása,
örömből táncolni,
örömből élni
csak szeretetből
lehet,
szeretni a táncot,
szeretni az életet,
talán nem is az út
végén van a cél,
a cél maga az örömmel
áttáncolt élet,
aminek feltétele,
szeretve táncolni,
szeretve élni.
A langyos november ...
A langyos november …
A langyos novemberi
vasárnap kicsalta a várost a parkokba. A kopaszodó fák ágai között ragyogott a
Nap – a színes avaron.
Szél fújdogált,
sodorva a száradt leveleket. A padokon édesanyák beszélgetnek, vigyázva totyogó
picijüket. Másokon fiatal szerelmes pár édelgett, odébb idősebb hölgyek,
barátnők meséltek egymásnak. Mindenki
élvezte az áldott napsütést.
A szemben lévő
református nagytemplom harangjai megszólaltak. Tisztán, zengve szállt a légben
a harangszó, szerenádot adva a téren lévőknek, de az egész várost átszárnyalva
a zengő hang.
A lemenő Nap sugara
beragyogta a teret, majd hűvösen szállt le a városra.
Mint a festő ...
Mint a festő ...
Tudod arra gondoltam,
olyan az ember, mint
a festő,
ki nem a vásznat
festi, hanem az életet,
sokáig próbálkozik,
hogy a kép jó legyen,
de hol a színt nem
találja,
hol az alakok vannak
eltúlozva,
pedig nagyon jónak
akarja,
de valahogy sehogyan
se lesz olyan,
mint amilyennek
szeretné,
amilyennek valaha
megálmodta,
mintha nem is lenne a
sajátja,
mintha csak a
szomszédról másolná,
valami belőle mindig
hiányzik
ahhoz, hogy legyen
benne élet ,
talán a legfontosabb
éppen,
a lélek, pedig
nélküle
minden csak halott
dolog,
a festő nincs
összhangban a saját képével,
az ember nincs
összhangban a saját életével,
megfesti, összetépi,
míg csak bele nem
fárad újra kezdi,
pedig időnként a kép
egészen jó,
még vevő is akad rá
sokszor,
hogy silány, nem érzi
más
csak az alkotó, de
van úgy,
hogy váratlanul
megjelenik a múzsa,
s vele megérkezik az
ihlet is,
nem kell hozzá más,
csak egy-két gyors
ecsetvonás,
és mintha nem is
ugyanaz a festmény lenne,
rögtön tudja az
ember,
olyan sokáig ezért
próbálkozott ,
elégedetlen hiánya
miatt volt,
ezt látta álmában,
ezt kereste ébren,
erre a tökéletes a
harmóniára vágyott,
összhangra a festő,
és a festménye között.
2010. április 02.
Letörölted könnyeimet ...
Letörölted
könnyeimet...
Érző szíved az enyém
volt
Segítő kezed
letörölte könnyeimet
Rózsákat szórtál
lábam elé
A szereteted fényt
adott utamon
A bánat is messze
elkerült
Lelkemen szárnyalva
remény ült.
Az útnak egyszer vége
szakad,
Ne félj, ha az idő
végleg elsuhan
S az emlékezés
ajtaján kopogtat
2015. november 5., csütörtök
November felénk biceg
November felénk biceg
A november az
elmúlást juttatja eszünkbe. Már homályosak, csípősek, fagyosak az éjszakák, a hajnalok.
Dermedten, csillanva gurulnak a harmatcseppek. A madarak is későbben ébredeznek,
dideregve csivitelnek a deres ágakon. Barátságtalan, ködös homály lepi a
várost, a határt. Zúzmara festi fehérre a tájat. A fák alatt megbarnult avar
sodródik a feltámadó szélben. Később kel a Nap, dermedten dugja ki sugarait
takarója alól. Fátyol borítja már fényeit, s a meleg régen elballagott. Meztelenre
vetkőzik a természet. Az örökzöldeken kívül csupaszodnak, dideregnek a fák is.
Ruhátlanságuk képe tükröződik a tócsákban. Színesedő, őszi bogyókat csíp a dér.
A nappalok sokszor szelesek, a mező, a rét is megdermed. Durván harapós a
levegő. A hideg csípősre festi arcunkat, kezünket. Fagyottak a lélegzetek. Jeges,
fanyar illatok szállnak. A legelő állatok telelőre bandukolnak. A vizek
csörgedezése sem vidám, nem kacagó. A
parti fűzek sírva hajlongnak az erős szélben. Az ég peremén szálló, terhes, fehér
habfelhők szétrepedve, olykor sietősre veszik útjukat – könnyeket ontva. Hűvös
eső kopog a tetőkön, az ablakokon, kövér esőcseppek indulnak a szürke égbolt
ösvényén. Korán alkonyodik. Szürke fátyol borul a kertre. Átfonja a csönd és a
homály az égboltot. A hidegbe fagy az est. Párás ablakok mögött a bánat
lehelete kúszik. A csillagok homályosan, korán ébrednek, - elúszva a Hold
fehéres fényében. Madarak mozdulnak álmaikban, a fákon ülő fészkeikben – az
éjszakában.
Minden aludni, halni
készül. A köd homályos, lenge fátylat sző a világra.
Halottainkkal
beszélgetünk, - emlékezünk a lebbenő gyertyafényben, a szemünkből pergő
könnyekkel, mécseseinkkel, koszorúinkkal, - szívünkkel, lelkünkkel.
A szomorú, megfáradt élet
pihenőre vonul. November felénk biceg.
*
Avarillatot hoz
magával
Most van az
aranyszínű ősz
Avarillatot hoz magával a ködös,
párás, novemberi levegő.
Csípős, - deres minden reggel.
Az égbolt tarka, sokszínű.
A nap, a hold, - a nappal és éjszaka
már oly szürke - egybefonódott.
Színes az avar, kopaszok a fák.
A madárijesztő pörgekalapján
csivitelő madarak ütnek tanyát.
Avarillatot hoz magával a ködös,
párás, novemberi levegő.
Csípős, - deres minden reggel.
Az égbolt tarka, sokszínű.
A nap, a hold, - a nappal és éjszaka
már oly szürke - egybefonódott.
Színes az avar, kopaszok a fák.
A madárijesztő pörgekalapján
csivitelő madarak ütnek tanyát.
Újra november
Újra november
Tudod arra gondoltam,
a november újra csak
megérkezett,
kéretlenül, mint maga
az öregség,
a korát le se
tagadhatná ez az év,
feltűnő messziről,
kabátot vesz az
ember,
az állat bundát
növeszt,
a fák mezítelenre
vetkőznek,
ha pizsamátlan is,
megkezdték téli
álmukat,
ők így alszanak,
novemberről nem sok
jó mondható,
még friss az elválás
fájdalma,
nemrég még meleg
karjaival
ölelt a hűtlen nyár,
hogy itt járt,
arra ma már egy üde,
zöld levél sem
emlékeztet,
azt is lehetne
mondani,
nem jó benne semmi,
de ha a nappalok
csillaga
mégis meggondolja
magát,
és percekre felhőtlen
ragyog,
az ember, a magába
burkolózott,
önkéntelen
elmosolyodik ,
ami természetes volt
nemrég,
mikor még dézsából
öntötték,
most hidegen is a
lelket simogatja,
egy bátor,
egy itt felejtkezett
szál virág,
a lélekben
felveszi a versenyt a
virágzó mezővel,
szomorú hónap a
november,
de szomorúságában is
megmosolyogtat sokszor,
besegít a tudat is,
csak rajta kell túl
lenni,
a december csupa
ünnep,
ahogy jött, úgy elszáll,
azután már csak
január és a február,
újra itt a
gyönyörűséges,
boldogságot hozó
tavaszi napsugár.
2010.október. 30.
2015. november 1., vasárnap
Emléketek élteti szívemet - Örökül hagyva ránk!
Emléketek élteti szívemet
Rátok gondolok és
látom lelketek minden rezdülését
Valóban nagyon rég
volt, utatok másfelé vitt,
de örökre szívemben
éltek.
Nagyon hiányoztok
nekem
Éjszakánként keveset
alszom - hallgatom a csendet.
nézem, az ezüstlő
holdat
Átlépek világomból
lélekvilágotokba,
az árnyak, az álmok
országába
Az évszakok
váltakoznak,
a TI világotokba már
örök a nyár
Visszajárok az
időben, minden egyes pillanatban,
amit együtt
töltöttünk
Sötét van köröttem,
csak a csend muzsikál
Emléketek élteti
szívemet
Örökül hagyva ránk!
Drága Halottainkért,
akik már nincsenek velünk,
de szívünkben élnek
örökkön örökké!
Valaki mindig elmegy
közülünk, s magával visz egy darabot a
szívünkből.
Mozdulataikat,
szavaikat ismételjük újra és újra, mintha
csak így próbálnánk éltetni magunkban.
Látjuk, ahogy
odafentről fénylő csillagként ragyognak
ránk.
Ajkukon eddig sohasem
hallott dallamok születnek. Dallamok,
amelyek csak nekünk szólnak. Nekünk, az itt maradottaknak.
Így értjük meg, hogy
nincs értelmetlen élet, mert egy valami
értelmetlen csak: és az a halál!
Tovább, őrizve
szívünk mélyén, minden lélegzetvételünkben,
a gyertyalángban lobbant emléküket.
Valaki elment
közülünk. Örökül hagyva ránk
emlékképeket.
Itt hagyva egy ki nem
hunyó gyertyafényt. Mert szívünkben és
életünkben
„ŐK a Nap, a Hold és
a csillagok,
a bolygók, melyek
körülöttünk forognak végtelen időkig.”
A szeretet lángját őrizni ...
A szeretet lángját
őrizni …
Tudod arra gondoltam,
a halottak napja,
valójában
a gyásznak a napja,
kinek könnyebb, kinek
nehezebb,
de ha az egyik,
szeretetkapcsolatból
távozik
azzal a szívben
hatalmas űr keletkezik,
még annál is lehet
fájdalmasabb,
amikor a halál
váratlan,
figyelmeztetés nélkül
érkezik,
különösen olyankor,
amikor
egy utolsó
megbocsátásra lenne szükség,
ami megérkezik
mindig,
de csak míg az idő
engedi,
az eltávozott már nem
képes
a szeretet törvénye
szerint cselekedni,
nagyobb fájdalom
embert nem érhet,
mint hogy feloldozás
nélkül marad magára,
sokszor történik
váratlanul az elválás,
nincs idő csomagolni,
nincs idő
megbocsátani,
saját érdekében
azt tenné legjobban
ember,
ha a szeretet lángját
éberen,
őrizné sértetlen,
ha nem múlna el
haraggal napja,
ki tudja,
megéli-e a holnapot,
megbocsátás nélkül
árván maradni,
a legkibírhatatlanabb
árvaság,
akkor ez a nap, az
emlékezés,
és a gyásznak napja,
megnyugvást az
emberben
nem talál soha.
2010. október 31.
2015. október 29., csütörtök
Örökkön örök ...
Örökkön örök ...
A fák, a bokrok
aranyban pompáznak,
az avarban barnultan
hullongnak
A bárányfelhők az
őszi égbolton
a széllel a
végtelenbe sodródnak.
(Őszi égbolton ...)
*
Az ősz a párák,
harmatcseppek évszaka. Érett ízek, illatok, zamatok. Csordultig telt pince,
padlás, kamra. Elaltatnak, andalítanak, az elmúlás szele érint. Pihenőre térő
természet, útra kelő szárnyas vándorok, álmodozásra való, vigyázó álomvilág
csendesen lélegző melege. Csiccsogó
madarak köszöntik a hajnalt. A szürke horizont kékre színeződik, olajzöld
harmatgyöngyök gurulnak az örökzöld
lombsátrakon.
Hunyorog a Nap szeme,
homályos fény lobban fel, - bíbornyilak döfik át a Végtelent.
Integetnek a bókoló
virágok a reggeli kertben. Selyemszálat bontanak a rezgő füvek. A horizont
bíborra, majd rózsa-lilára vált, míg beecseteli az égboltot tinta festékkel.
Nyüzsög az élet,
áradó dallamok szárnyalnak, a szellő szárnyán aranyló fényekkel, vágyakozva az
új napba. Azúrkék csipkefátyol a
láthatár óceánja. A szavak tiszta csengése dallamos zene, hit és remény, a
lelkek szerető összefonódásában, örökkön örök halhatatlanságban.
Lámpafény lobban az
estében. Az égbolt sötét drapériájában csillagszikrák gyúlnak. Holdvilágos az
éjszaka, rejtelmesek a fények, az árnyak. Gyöngéden szárnyalnak a lelkek.
Bársonyos égbolt,
átölelő, álomba ringató emlékek. A hajnal fényei széthasítják az éjszaka
árnyait. Fények születnek az ég kárpitján át az őszi búcsúzásban.
Itt vagy velem
Itt vagy velem
Álmaimban itt vagy
velem
Itt vagy minden
szívverésben,
A ragyogó
csillagokban,
Itt vagy a Hold
sugarában,
A hidegben, a homályban,
Itt vagy velem hóban,
fagyban,
A felhőkben,
madárdalban,
Itt vagy velem
fényben, árnyban,
A záporban, a
viharban,
Itt vagy a szellőben,
forró nyárban,
Őszi arany
lombhullásban,
Itt vagy minden
mozdulatban,
A tegnapban, a
holnapban,
Itt vagy minden
gondolatban.
Itt vagy velem
álmaimban.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)