Lélekdallamok
2015. február 14., szombat
Test és lélek együtt
Test és lélek együtt
Tudod arra gondoltam,
hogy a test és a lélek,
ketten egymásnak
kiszolgáltatva vannak,
mint valami rabok összezárva:
a testet elválaszthatatlan
átszövi a lélek,
de ő sem menekülhet,
míg a másikban van élet,
a Föld pedig magához láncolja
mindkettőt...
a testnek könnyebb a dolga,
aki az ő édes magzata,
neki előnye van ezen a világon:
a léleknek mostohább a sorsa,
a gyarló, az esendő, őt, az Istenit,
mindenhová magával hurcolja,
halk szavát csak néha,
akkor is alig alig hallja...
és van, hogy a test párt választ,
szinte tökéleteset a számára,
benne rejlik a lehetőség
a boldogságra,
nem csupán a legszebbet,
de jót és okosat, vele
ebben az életben
minden szép lehetne,
ha az a szegény lélek
pártalan nem maradna,
ha a csoda megtörténne,
ha nem lenne oly nagyon árva,
ha egyik a másikat
nem húzná vissza,
ha a kettő együtt szárnyalhatna.
hogy a test és a lélek,
ketten egymásnak
kiszolgáltatva vannak,
mint valami rabok összezárva:
a testet elválaszthatatlan
átszövi a lélek,
de ő sem menekülhet,
míg a másikban van élet,
a Föld pedig magához láncolja
mindkettőt...
a testnek könnyebb a dolga,
aki az ő édes magzata,
neki előnye van ezen a világon:
a léleknek mostohább a sorsa,
a gyarló, az esendő, őt, az Istenit,
mindenhová magával hurcolja,
halk szavát csak néha,
akkor is alig alig hallja...
és van, hogy a test párt választ,
szinte tökéleteset a számára,
benne rejlik a lehetőség
a boldogságra,
nem csupán a legszebbet,
de jót és okosat, vele
ebben az életben
minden szép lehetne,
ha az a szegény lélek
pártalan nem maradna,
ha a csoda megtörténne,
ha nem lenne oly nagyon árva,
ha egyik a másikat
nem húzná vissza,
ha a kettő együtt szárnyalhatna.
2015, február 5.
A szeretet által
A szeretet által
Tudod arra gondoltam,
hogy Istentől való a Napnak
az áldott, a melegítő sugara,
a szőlőnek aranyló nedűje,
és minden, amit ajándékként
talált az ide tévedt ember...
de, mintha az ördöggel
Isten megegyezett volna,
van egy határ láthatatlan,
ami az elégig tart,
addig a vonalig
ér el az ő csodás oldala,
azon túl már
nem az egészség a hatás,
az már a túlzás birodalma,
talán épp Lucifer a gazdája,
aki figyeli kajánul, mikor lépi át
kijelölt áldozata a bűvös vonalat,
ez már lett az ő területe,
ahol már nem épül,
de pusztul az ember...
a munka nemesít,
de talán csak addig,
míg az embert rabbá nem teszi,
amíg nem szakítja el,
a természettől el nem idegeníti,
amíg az az összes idejét,
az Istentől kapottat
pénzre nem váltja át...
az már nem a szabadság,
az a pusztító rabság:
olyan végeláthatatlan börtön az,
ahonnan csak
a szeretet mentheti ki az embert,
mert általa újból észrevehető,
hogy a világból nem az a legfontosabb,
ami pénzért megvehető,
hogy azokon kívül,
az elválasztó határon túl,
a kezdeteknél van
a világon az összes gyönyörűség,
amiket a túlzások sötétsége,
mint halotti lepel takar be,
a szeretet által visszatérni oda
az a boldogság maga.
hogy Istentől való a Napnak
az áldott, a melegítő sugara,
a szőlőnek aranyló nedűje,
és minden, amit ajándékként
talált az ide tévedt ember...
de, mintha az ördöggel
Isten megegyezett volna,
van egy határ láthatatlan,
ami az elégig tart,
addig a vonalig
ér el az ő csodás oldala,
azon túl már
nem az egészség a hatás,
az már a túlzás birodalma,
talán épp Lucifer a gazdája,
aki figyeli kajánul, mikor lépi át
kijelölt áldozata a bűvös vonalat,
ez már lett az ő területe,
ahol már nem épül,
de pusztul az ember...
a munka nemesít,
de talán csak addig,
míg az embert rabbá nem teszi,
amíg nem szakítja el,
a természettől el nem idegeníti,
amíg az az összes idejét,
az Istentől kapottat
pénzre nem váltja át...
az már nem a szabadság,
az a pusztító rabság:
olyan végeláthatatlan börtön az,
ahonnan csak
a szeretet mentheti ki az embert,
mert általa újból észrevehető,
hogy a világból nem az a legfontosabb,
ami pénzért megvehető,
hogy azokon kívül,
az elválasztó határon túl,
a kezdeteknél van
a világon az összes gyönyörűség,
amiket a túlzások sötétsége,
mint halotti lepel takar be,
a szeretet által visszatérni oda
az a boldogság maga.
2015. február 4.
2015. február 10., kedd
2015. február 3., kedd
Télidő - február
Télidő – február
A hanyatló februári
nap érdekessé varázsolja a horizontot.. Az éjszakai égbolton ezüst fényével
csípősen bújik ki a hold
Zúzmarásak a reggelek.
Még megfagynak, jéghártyába dermednek a nappali napsugár hatására felolvadó
tócsák. A puha hó még hull, de rövid idő
után - a felhők közül homályosan ki – ki kacsingató napsugár fényére – el is
olvad.. A fagyos széltől a kertben a fenyőfák és a bokrok deres ágaikat
lehajtják - zizegnek a kócos, csörgő ágak..
Még télidő van, február..
Február - szerethetőn
Február - szerethetőn
Úgy érkezik az ember
a világra,
mint, ki idegen, és sokszor talán úgyis,
üres szívvel távozik, pedig,
talán, ha próbálkozna,
ha folyton folyvást barátkozna
fűvel, fával, virággal,
és, ha még megszeretné
az előszörre utálatosnak tűnő ízeket,
az első látásra rútnak ítélt
csöppet sem bájos
varangyos békákat,
ha megbarátkozna
a számára ellenszenvessel,
ha nem csak a feltűnően
szerethetőt keresné,
ha meg is találná a sokszor
nagyon is elrejtett szépet,
ha energiát áldozna rá,
ha megszeretné azt,
ami szerethetetlen első látásra,
ha a barátságtalannal barátkozna,
akkor minden egyes győzelemmel
gazdagabb lenne olyannal,
ami kevesek számára juthat...
és, ha még megtalálná
a februárnak is
a nehezen látható szép oldalát,
ha nem csak szidná,
de neki baráti jobbot nyújtana,
ha vele megbékélne,
akkor az ember megláthatná,
hogy mennyi szép van benne,
hogy valójában
az a kis nyúlfarknyi apróság
nem is oly ijesztő,
hogy szerethető azért is,
mert az ablakán kitekintve
látható a közelgő tavasz,
mert a belőle született március,
nélküle nem is létezhetne.
mint, ki idegen, és sokszor talán úgyis,
üres szívvel távozik, pedig,
talán, ha próbálkozna,
ha folyton folyvást barátkozna
fűvel, fával, virággal,
és, ha még megszeretné
az előszörre utálatosnak tűnő ízeket,
az első látásra rútnak ítélt
csöppet sem bájos
varangyos békákat,
ha megbarátkozna
a számára ellenszenvessel,
ha nem csak a feltűnően
szerethetőt keresné,
ha meg is találná a sokszor
nagyon is elrejtett szépet,
ha energiát áldozna rá,
ha megszeretné azt,
ami szerethetetlen első látásra,
ha a barátságtalannal barátkozna,
akkor minden egyes győzelemmel
gazdagabb lenne olyannal,
ami kevesek számára juthat...
és, ha még megtalálná
a februárnak is
a nehezen látható szép oldalát,
ha nem csak szidná,
de neki baráti jobbot nyújtana,
ha vele megbékélne,
akkor az ember megláthatná,
hogy mennyi szép van benne,
hogy valójában
az a kis nyúlfarknyi apróság
nem is oly ijesztő,
hogy szerethető azért is,
mert az ablakán kitekintve
látható a közelgő tavasz,
mert a belőle született március,
nélküle nem is létezhetne.
2015. február 1.
Csitáry-Hock Tamás - Van a tél ...
Csitáry-Hock Tamás
Van a tél…
A mozdulatlanság állapota. Az alvás, a várakozás állapota. A szomorú szépség
állapota. A csend, a hideg, a fagy, a jég, a hó. A hó gyönyörű. Szomorúan
gyönyörű. De nem csak szomorúság, nem csak fagy van a télben. Hanem jó is. Az,
hogy véget ér. Ezt mindig, minden évben biztosan tudhatjuk. Véget ér. Hogy
mikor, nem tudjuk. Lehet, hogy hamarosan, lehet, hogy sokára. De biztosan vége
lesz. És ezt várjuk. Ez tartja bennünk a lelket, tudjuk, hogy érdemes élni,
várni, mert lesznek szebb napok. Amikor minden megmozdul, minden felébred, és
minden szép lesz megint. Csak várni kell és hinni. Nem is hinni - tudni. És
türelmesnek lenni. Ez a legfontosabb. És ha megérkezik a tavasz, elfelejtünk
minden mást. A hideget, a szomorúságot, a fagyot, a mozdulatlanságot. Igen,
most tél van.
Van a tél...
A hideg, zord, kegyetlen tél. Hideg, mint egy ölni készülő vad szeme, szürke, mint a borult, kilátástalan ég, fehér, mint a frissen hullott, az életet betemető hó...
Hideg, zord, kegyetlen és hosszú. De nem csak ilyen tél van.
Mert van a meleg, barátságos, szerető, ölelő, színes tél. Meleg, mint a Kedves közelsége, ölelése, barátságos, mint az ablakodon bekúszó reggeli napsugár, melyben Ő érkezik hozzád, hogy köszöntsön, ölelő, mint a levegő, mellyel az imént még a Kedves takarta be magát, s most neked adja tovább teste melegével.
És színes... sárga, mint a rózsaszál vallomása, vörös, mint a csókra nyíló szerelmes ajak,
zöld, mint a mély óceán, vagy a szelíd moha.
Igen, ez a tél barátságos, kedves, meleg.
Mert színei, érzései egyesülnek valamiben. Valakiben. És ettől válnak meleggé. Tőle.
A hideg, zord, kegyetlen tél. Hideg, mint egy ölni készülő vad szeme, szürke, mint a borult, kilátástalan ég, fehér, mint a frissen hullott, az életet betemető hó...
Hideg, zord, kegyetlen és hosszú. De nem csak ilyen tél van.
Mert van a meleg, barátságos, szerető, ölelő, színes tél. Meleg, mint a Kedves közelsége, ölelése, barátságos, mint az ablakodon bekúszó reggeli napsugár, melyben Ő érkezik hozzád, hogy köszöntsön, ölelő, mint a levegő, mellyel az imént még a Kedves takarta be magát, s most neked adja tovább teste melegével.
És színes... sárga, mint a rózsaszál vallomása, vörös, mint a csókra nyíló szerelmes ajak,
zöld, mint a mély óceán, vagy a szelíd moha.
Igen, ez a tél barátságos, kedves, meleg.
Mert színei, érzései egyesülnek valamiben. Valakiben. És ettől válnak meleggé. Tőle.
Tőle válik meleggé a
hideg tél. Lélekmeleggé.
Létezik ilyen tél.
Létezik ilyen tél.
Testet, lelket tápláló ...
Testet, lelket tápláló ...
Tudod arra gondoltam,
hogy az életnek az illat, az íz,
és nagyon fontos része a látvány is,
de ezek csak hamar tűnő előjátékok,
a meghatározó, a lényeg utánuk érkezik...
az illat, a külcsín,
kedvet csinálnak az étkezéshez,
hogy bekerülve aztán
a halálukat okozó őrlőgépbe
a helyet átadják
az ízlelőbimbók pillanatnyi örömének,
hogy majd eltűnjön az is...
de akkor következik,
amiért az egész történik,,
amivel az ember a szépet látva,
az illatot, ízt élvezve
nem törődik sokat,
azzal, hogy beépülve
milyen a hatása
az ételnek a fogyasztójára,
hogy építi magasra,
vagy esetleg földig rombolja...
haszon... az ember
mindentől azt reméli,
de láttán a külcsínt
arról is elfelejtkezik,
pedig a szépet az idő vasfoga
felismerhetetlenné őrli gyorsan,
az egészből nem marad más,
mint, ami a lényeg,
a fogyasztóra gyakorolt hatás,
ami lehet haszon, vagy ráfizetés:
hatás, ami megmarad hosszan,
ami lehet mérgező,
mélyrehúzó, vagy felemelő,
testet, lelket tápláló,
hogy az életnek az illat, az íz,
és nagyon fontos része a látvány is,
de ezek csak hamar tűnő előjátékok,
a meghatározó, a lényeg utánuk érkezik...
az illat, a külcsín,
kedvet csinálnak az étkezéshez,
hogy bekerülve aztán
a halálukat okozó őrlőgépbe
a helyet átadják
az ízlelőbimbók pillanatnyi örömének,
hogy majd eltűnjön az is...
de akkor következik,
amiért az egész történik,,
amivel az ember a szépet látva,
az illatot, ízt élvezve
nem törődik sokat,
azzal, hogy beépülve
milyen a hatása
az ételnek a fogyasztójára,
hogy építi magasra,
vagy esetleg földig rombolja...
haszon... az ember
mindentől azt reméli,
de láttán a külcsínt
arról is elfelejtkezik,
pedig a szépet az idő vasfoga
felismerhetetlenné őrli gyorsan,
az egészből nem marad más,
mint, ami a lényeg,
a fogyasztóra gyakorolt hatás,
ami lehet haszon, vagy ráfizetés:
hatás, ami megmarad hosszan,
ami lehet mérgező,
mélyrehúzó, vagy felemelő,
testet, lelket tápláló,
2015. január 31.
Az ember élete is olyan ...
Az ember élete is olyan ...
Tudod arra gondoltam,
a kertész lehet akár a legjobb,
óvhatja virágait minden erejével,
minden szeretetével még a széltől is,
akkor is lehet
egy orkán erejű vihar után a féltett,
a szeretett kert képe olyan,
mint egy csatatér siralmas,
vesztes csata utáni,
halott virággal teli...
ha a kertész kitartó,
és nem megy el a kedve a kerttől,
akár kezdheti elölről,
már nagyobb tapasztalattal,
és, ha az ég is úgy akarja,
talán több szerencsével...
az élete is olyan az embernek,
mint a kert, amit jó esetben
szebbnél szebb virággal ültet be,
gondozza minden erejével:
az eredmény addig az ő felelőssége...
lehet kertjének leggondosabb ápolója,
de rajta kívül vannak még külső tényezők,
ami ellen nem tehet semmi mást,
minthogy minden energiájával azon van,
hogy a beérkező rosszat
még melegében közömbösítse jóval,
nem méreggel, szelíd,
szeretettel teli gyógymóddal,
mert a méreg nem old meg semmit...
ha nagy pusztítás nem éri a virágokat,
a kisebbek ellensúlyozhatóak,
ellensúlyozni érdemesek,
mert az eredmény végül,
hogy milyenné lesz az élet,
átlaga a kettőnek.
a kertész lehet akár a legjobb,
óvhatja virágait minden erejével,
minden szeretetével még a széltől is,
akkor is lehet
egy orkán erejű vihar után a féltett,
a szeretett kert képe olyan,
mint egy csatatér siralmas,
vesztes csata utáni,
halott virággal teli...
ha a kertész kitartó,
és nem megy el a kedve a kerttől,
akár kezdheti elölről,
már nagyobb tapasztalattal,
és, ha az ég is úgy akarja,
talán több szerencsével...
az élete is olyan az embernek,
mint a kert, amit jó esetben
szebbnél szebb virággal ültet be,
gondozza minden erejével:
az eredmény addig az ő felelőssége...
lehet kertjének leggondosabb ápolója,
de rajta kívül vannak még külső tényezők,
ami ellen nem tehet semmi mást,
minthogy minden energiájával azon van,
hogy a beérkező rosszat
még melegében közömbösítse jóval,
nem méreggel, szelíd,
szeretettel teli gyógymóddal,
mert a méreg nem old meg semmit...
ha nagy pusztítás nem éri a virágokat,
a kisebbek ellensúlyozhatóak,
ellensúlyozni érdemesek,
mert az eredmény végül,
hogy milyenné lesz az élet,
átlaga a kettőnek.
2015, január 30.
2015. január 29., csütörtök
A felhők mögött
A felhők mögött
Lombtalanná váltak a
fák,
Lehullottak az
aranyló levelek
Fénytelen, szürke a
horizont,
A tó felett ködpára
lebeg.
A Nap a felhők mögött
elveszett,
Jeges érzés markolja
szívemet
Madarak vijjognak,
sírnak a széllel,
A távolság
fájdalmasan bilincsbe ver.
Hit - örökül ...
Hit - örökül ...
Tudod arra gondoltam,
hogy az ember a hitét általában,
mint egy szép hagyományt
az őseitől örökül kapja,
ami árad apáról fiúra:
van, aki bánik vele kincsként,
más pedig elpocsékolja
minden egyes dogmáig...
és van olyan is,
aki a hitét másoktól
örökbe fogadja,
mint sajátját pátyolgatja,
de sem a véréből,
sem verejtékéből nem származik...
és van talán olyan hit,
amelyik sem egyik,
sem másik, az,
az embernek édes magzata:
először lelke mélyén megérzi,
ahogy benne mozdul,
először csak alig-alig,
de ahogyan fejlődik,
egyre jobban erősödik...
nem a fejben, köze
ahhoz a feledékenyhez
egyáltalán nincsen,
nincsen neki logikája,
de az ész bármit is mondhat,
érzi a lelkében az ember
szinte kézzel foghatóan
a felé áradó isteni szeretetet:
az az ő elvehetetlen,
megnevezhetetlen,
másnak átadhatatlan hite,
az ő egyetlen Istene,
aki erős pajzsként oltalmazza.
hogy az ember a hitét általában,
mint egy szép hagyományt
az őseitől örökül kapja,
ami árad apáról fiúra:
van, aki bánik vele kincsként,
más pedig elpocsékolja
minden egyes dogmáig...
és van olyan is,
aki a hitét másoktól
örökbe fogadja,
mint sajátját pátyolgatja,
de sem a véréből,
sem verejtékéből nem származik...
és van talán olyan hit,
amelyik sem egyik,
sem másik, az,
az embernek édes magzata:
először lelke mélyén megérzi,
ahogy benne mozdul,
először csak alig-alig,
de ahogyan fejlődik,
egyre jobban erősödik...
nem a fejben, köze
ahhoz a feledékenyhez
egyáltalán nincsen,
nincsen neki logikája,
de az ész bármit is mondhat,
érzi a lelkében az ember
szinte kézzel foghatóan
a felé áradó isteni szeretetet:
az az ő elvehetetlen,
megnevezhetetlen,
másnak átadhatatlan hite,
az ő egyetlen Istene,
aki erős pajzsként oltalmazza.
2015. január 29.
Hólepte emlékek
Hólepte emlékek
Zúgnak a kopasz fák
ágai a vad, sodródó szélben. Ködös pára ereszkedik le a kertre.
Régi, meghitt emlékek
szívünkben.
Magányos vagy, csak
emlékei élnek benned a gyerekkornak
*.
A szürke, hideg
esteken nagyszüléd puha, meleg karjába bújtál, míg kint finoman hullt a hó.
Régi történeteket hallgattál, míg a szeretet bársony melegében mély pislogással
suhantál az álmok világában, továbbélve a mesékben, a meséket. A kemencében
pattogó tűz és átölelt a melegség.
A szegénységet
pótolta az egymás iránti szeretet. A finom kalácsok illata ma is orrodban van.
Azok a gyerekkori
ízek és illatok csakis álmaidban élnek veled, s melengetik szívedet.
*
Hidegen fénylő
holdvilág, a lét és nem lét küszöbén derengő éjszaka. A lámpa fénye melegen,
puhán omlik a szobában, árnyakat vetve a falakra, a tárgyakra. A nagy
cserépkályha finoman ontja lágy melegét, a láng fénye játszadozik az ajtó
résein át. A kályha előtt kosárban tűzifa hasábok, illatuk betölti a lakást.
Sok-sok tél elmúlt. A
szülői ház telei, a régi emlékek felidézése.
*
Évről évre mindenben
ott van a változás.
Már évek óta társaddal élsz, - magad otthonában. Szüleid is már rég
a Mindenséget lakják.
Párod hozzád bújik
meleg öleléssel, talán ő is a régi gyerekkorról, a szülői házról álmodva, -
lelkében a szeretet emlékével szárnyalva a régmúltban.
*
A puha hó belepte a
kertet teljesen. Békesség, csönd, s a fehér fények uralták az estet, s egy-egy
lámpa fénye aranylott az ablakok mögött. Szél susogott az örökzöld bokrok
között.
Az emlékek ölelnek
ezen a havas, csípős, téli esten.
*
Fehérek az álmok, s
fehéren ül a tél a kert felett. Lágy, finom fények szűrődnek ki az ablakokon.
Az égbolton hideg fénnyel kél és lebeg a Hold, s körötte dermedt fénnyel
sziporkáznak a csillagok.
A fehér kertre
árnyakat vet az éj. Angyalszárnyak suhannak a széllel az éjszakában.
*
Esik a hó. A kályhában
a láng olykor magasra lobban, ahogy a szél belefúj a kéményről.
A fahasábok
csillagszikrákat szórnak a tűztérben. Gyönyörű, hangulatos, ahogy a lángok
nyaldossák a fahasábokat. Zúg a szél, átfúj a kéményen, rengeti az ablakok
zsalugátereit.
A szívek tele vannak
emlékekkel, a fájó, vagy örömteli emlékekkel. Duruzsoló lángok, gyerekkuncogás
a háttérben. Békés este a szállingózó hóesésben.
Puha, mély árnyak,
libegő lángcsóvák. Az ablakok mögött dermedt hideg ül meg. Lágy dallamokként
duruzsol, pattog a tűz, citerazene peng
apukám keze alatt.
Finom illatok
terjengnek az otthonunkban. A házban megálltak az emlékek, a szíveket
melengetve.
Lassan megállt a
havazás. A párnás, puha hó betakarta a gyerekkori emlékeket.
Ébredve nappalra ...
Ébredve nappalra ...
Tudod arra gondoltam,
amikor az éjszakai álmát
az ember maga mögé hagyja,
ébredve nappalra
már-már kívülállóként
visszatekintve azt látja,
hogy az álom zavaros,
értelem nélküli sületlenség
legtöbbször, ha keres
logikát akkor se talál benne,
mintha egy bolond agy
torz szüleménye volna...
de időnként, a sokból
egy-egy álom igen is fontos,
ha nem megy el mellette,
ha az ember nem teszi
egy kalap alá a többivel,
akkor meglátja,
hogy az álom
nem mind szemétbe való,
hogy az álomnak értelme is,
fontos üzenete is lehet...
és talán, amikor az ember fia
az utolsó kapu nyílását várja,
visszatekintve az egésznek
az értelmét nem találja,
annyi benne a felesleges,
az össze-vissza való rohangálás:
de, van a sok közt olyan talán,
az egészhez képest kevés,
de a fontosságát tekintve
minden más törpe mellette,
olyan, amiért érdemes volt
az életet élni, ami mellett
nem lehet elmenni észrevétlen,
az pedig talán
nem is lehet más,
mint egyedül a szeretet,
amiért boldogság erre a Földre,
erre a rövid utazásra megérkezni.
amikor az éjszakai álmát
az ember maga mögé hagyja,
ébredve nappalra
már-már kívülállóként
visszatekintve azt látja,
hogy az álom zavaros,
értelem nélküli sületlenség
legtöbbször, ha keres
logikát akkor se talál benne,
mintha egy bolond agy
torz szüleménye volna...
de időnként, a sokból
egy-egy álom igen is fontos,
ha nem megy el mellette,
ha az ember nem teszi
egy kalap alá a többivel,
akkor meglátja,
hogy az álom
nem mind szemétbe való,
hogy az álomnak értelme is,
fontos üzenete is lehet...
és talán, amikor az ember fia
az utolsó kapu nyílását várja,
visszatekintve az egésznek
az értelmét nem találja,
annyi benne a felesleges,
az össze-vissza való rohangálás:
de, van a sok közt olyan talán,
az egészhez képest kevés,
de a fontosságát tekintve
minden más törpe mellette,
olyan, amiért érdemes volt
az életet élni, ami mellett
nem lehet elmenni észrevétlen,
az pedig talán
nem is lehet más,
mint egyedül a szeretet,
amiért boldogság erre a Földre,
erre a rövid utazásra megérkezni.
2015. január 29.
Fehér világ
Fehér világ
Szállingózik, hull a
hó
Vastagodik a hótakaró
Hópelyheket hord a
szél,
Vízfagyasztón itt a
tél
Fázósan cserregnek a
madarak,
Hideg szél zörgeti az
ágakat.
*
Fehér lepel alatt
alszik az élet, jegessé, deressé válva.
Derengő, fehér dér
hinti be az ébredő hajnalt. Az ablakon ködös, párás nap ébredez. A leszálló
pára ráfagy a zörgő ágakra, a fűre. Hófelhők borítják alacsonyan az égboltot.
Szállong a hó, mint
ősszel a sárguló, halott falevelek. A feltámadó szél zizzenve, nagy pelyhekben táncoltatja
a szálló hópelyheket. Csendessé válik a világ, tompává a zajok.
A vizeken hideg,
jeges fodrokat vet a szél. A fák, a füzek kopáran állnak
Az utakat fehér bunda
borítja, a fákon hópamacsok lógnak, az ágak végein hópapucsok lengnek. A
bokrokon kis madarak dideregnek, csivitelnek. A verebek éktelen lármával
csiripelnek a zúzmarás ágakon. A harangszó tompán zeng a légben, a parkon át, a
fehér hólepel felett.
Puha fehérség ül a
réten, a mezőn – a szürkés felhők alatt.
Esik a hó.
Fehér a város, fehér
a kert, fehér a világ. Az otthon melege jótékonyan, finoman ölel, míg kint
csendesen, puhán, nagy pelyhekben szállingózik a hó – apró, fehér kis
pillangókként röpködve. A tétovázó kis pelyhek megsűrűsödnek, a fagyos szél
hárfadallamokat susog az ágakon.
Zúzmarásan, jegesen
elérkezik az este. A kéményekből lágyan kavargó füst lengedez.
Melódiák zengnek a
dobogó szívekben, - fehéren, halkan. Az emlékek melengetően simogatják
lelkünket.
Az éjszakában fehéren
világít, a Hold hidegen fénylik a hófelhők mögött.
Téli álom jár, a
csillagok is hidegen, ködösen sziporkáznak.
Csend borul a fehérre
váltó világra.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)