A kert
A nem régen még
zöldellő fű, bokor és lombsátoros fákat lengetett az enyhe szél.
Színorgiák a
nyárvégben. Madarak szárnyaltak, vidáman csiviteltek.
Fehér és tarka pillangók
röpködtek; rózsák, virágok illatoztak; bogarak, darazsak dongtak közöttük.
Ma ködhomály borítja
a reggeleket, kopaszodó ágakról egy-két levél pottyan.
A barna avarba földet
érve, az elmúlásba veszve. Dermedt harmatgyöngyök gurulnak a leveleken, a csípős,
fagyos éjszakák után piszkosfehér dér borítja a tetőt, a száraz füvet.
Már csak a fenyők, a
tuják, az örökzöldek adnak üdeséget a tél közelségében, álmodozva az új
kikeletről.
Olykor verebek
civódnak a fűben, vagy cinkék a fügefa ágai között.
Elnézem a nagy japán
akácot az ablakomból.
Visszagondolok sűrű
lombkoronájára, aranysárga virágfüzéreire, a csivitelő madarakra.
Ma kopasz ágaik
merednek az ég felé. Az alkonyi nap áttör az ágak között, megvilágítva azokat.
A hamarosan közeledő télben jajgatva a síró szélben, az esetleges hóbundában, -
álmodozva, reménységgel az új kikelet ébredésében
